Miért nem adhatnak vért a homo- és biszexuálisok?

társszerző: Kuszing Gábor

Fejtegetés a diszkrimináció és az egészségügyi hatékonyság viszonyáról
A Kivonat kivételével megjelent a Fundamentum című folyóirat 1998/3. számában.

Kivonat

A magyarországi és az Európai Uniós egészségügyi standardok a HIV-fertőződés magasabb valószínűségére hivatkozva egyaránt kizárják olyan személy önkéntes véradását, aki 1977 óta vele azonos neműekkel szexuális kapcsolatot létesített, vagy más "rizikócsoportra" jellemző tevékenységet folytatott. Úgy véljük, ez alkalmas az elutasított személyek emberi méltóságának megsértésére abban az esetben, ha - csoportbasorolásuktól függetlenül - a véradás előtti egy évben olyan életvitelt folytattak, melyben a HIV-vel való megfertőződés kockázata elhanyagolhatóan csekély, s életvitelük ilyen voltának megállapításához szükséges információk könnyen megállapíthatók. Az önkéntes véradást nem tekintjük emberi jognak, ám a visszautasításnak, hogy ne hordozzon erkölcsi kirekesztést, olyan indokokon kell alapulnia, mely a lehető legjobban a véradó vére egészségügyi felhasználásának kockázatához igazodik. Így csak annyiban tartjuk elfogadhatónak az önkéntes véradó jelentkezésének a jelentkező életvitele alapján történő elutasítását, amennyire a szóbanforgó életvitel a hozzáférhető információk alapján magával hordja a HIV-fertőzés kockázatát. A vérvétellel foglalkozó szerveknek lehetőséget kell biztosítaniuk a véradók számára, hogy életmódjuk kockázatának megítéléséhez a lehető legnagyobb segítséget megkapják, ennek során tekintettel kell lenni arra is, hogy az egyes véradók különböző pontossággal képesek megítélni saját magatartásuk kockázatos voltát. Mindenkinek, aki életmódja HIV-veszélyes voltát az orvostudomány által elfogadott kellő valószínűséggel ki tudja zárni, erkölcsi értelemben mindenképpen joga van arra, hogy ne utasítsák vissza véradásra jelentkezését, ha a vérre a közegészségügynek szüksége van. A jelentkezők elutasítását csak olyan indokokra szabad alapozni, melyek valóban a vér egészségügyi használhatóságával vannak összefüggésben, s a vérellátó szerveknek erkölcsi kötelessége minden olyan jelentkezőt egyenlőként kezelnie, akivel kapcsolatban a különösebb ráfizetés nélkül megszerezhető információk szerint nem támaszthatók valós aggályok.

Miért kezdtünk foglalkozni a kérdéssel?

1997 decemberében azzal a panasszal fordult a Habeas Corpus Jogsegélyhez egy férfi ügyfél, hogy elutasították önkéntes véradásra jelentkezését. Vérvétel előtt kitöltettek vele egy kérdőívet, melyen az egyik kérdés arra vonatkozott, volt-e az elmúlt egy évben férfival szexuális kapcsolata. Miután ügyfelünk igennel válaszolt e kérdésre, az asszisztens közölte vele, nem vesz tőle vért. Ügyfelünk igyekezett meggyőzni az asszisztenst afelől, hogy nem tekinti magát HIV-kockázatosnak, mert rendszeresen jár szűrésre, és az utóbbi egy évben egyetlen hűséges partnere volt, de az asszisztens nem tanúsított érdeklődést e körülmények iránt. Mindössze annyit közölt, hogy a szabály szerint nem vesznek vért a férfiakkal folytatott szexuális kapcsolatról beszámoló férfiaktól. Ügyfelünk ezt az eljárást előttünk "disznóságnak" értékelte, ki is fejtve, méltánytalannak érzi az eljárást, hogy minden egyébre tekintet nélkül, látatlanban használhatatlannak minősítsék önként felajánlott vérét. Szerinte ez mélységesen irracionális is, és az egészségügy érdekeivel ellentétes, hiszen ő 24 éves, és nemi életének megkezdése előtt már ismerte a HIV-fertőzés elkerülésére ajánlott szabályokat, s nem gondolja, hogy valaha is eltért volna tőlük. Ügyfelünk arra kért bennünket, vizsgáljuk meg, mit lehet tenni, hogy a meleg férfiak effajta elutasítása helyébe valamilyen méltányos eljárás lépjen, mely egyúttal a véradó egészségügyi alkalmasságának szempontjait pontosabban követi, s a közegészségügyi érdeket is inkább szolgálja.

Néhány ismerősünk körében tájékozódtunk. Egyikük szintén próbált vért adni egy véradóállomáson, ahol bár másfajta papír alapján, de homoszexuális érdeklődése miatt ugyanúgy alkalmatlannak értékelték vérét, s le sem vették. Neki magának kellett egy írásban eléje tett kritériumegyüttes alapján eldöntenie, adhat-e vért. A közölt szempontok között itt is szerepelt, hogy bármilyen, bármikori homoszexuális kapcsolat kizárja a véradást. Egy további ismerősünk pedig elmondta, munkahelyén szervezett véradásokon rendszeresen részt vesz, s mivel legjobb meggyőződése szerint egészségügyileg teljesen megfelelő a vére, a véradás előtti írásos nyilatkozaton minden egyes alkalommal letagadja, hogy valaha is homoszexuális kapcsolata lett volna. Bántja ugyan, hogy hazudnia kell, ám úgy véli, véradói alkalmasságához nem fér kétség, bármit is tartalmazzon az egészségügyi szervek által alkalmazott felháborítóan előítéletes értékelés.

Mivel mi magunk is aggályosnak éreztük azt, hogy a homoszexuális kapcsolatot létesített önkéntes véradókat minden vizsgálódás nélkül eleve elutasítsák, levélben kértük dr. Szabó Jánost, az Országos Vérellátó Központ főigazgatóját, tájékoztasson bennünket arról:

  • Milyen normákat dolgoztak ki az önkéntes véradók kérdőívének a jelentkező szexuális életével kapcsolatos adatai értékelésére?
  • Milyen szexuális gyakorlatot bevalló véradók jelentkezését kell elfogadniuk illetve elhárítaniuk a véradó állomásoknak?
  • Vajon a véradásnál kizáró (vagy speciális elbírálásra okot adó) körülménynek kell-e tekinteni azt, ha a vért adni szándékozó személy vallomása szerint vele megegyező nemű személlyel létesített vagy tart fenn szexuális kapcsolatot.
  • Ilyen esetben figyelemmel vannak-e arra, hogy a jelentkező az ún. biztonságos szex szabályai szerinti, avagy tartós monogám kapcsolatról számol be?
  • Szempontjaik eltérőek-e férfiakra és nőkre?
Szabó János főigazgató válaszához mellékelte az idevágó magyarországi és EU-standardokat. Ezek részletes ismertetésétől eltekintünk, az a lényeg, hogy egybehangzóan és ab ovo kizárják a homoszexuális kapcsolatot létesített személyek véradását. Szabó János egyúttal jelezte, szívesen megismerkedne véleményünkkel.

Miért diszkrimináció az önkéntes véradás elutasítása?

A véradás általában nem szolgálja a véradó egészségét. Vért adnunk szabad, de nem mondhatjuk, hogy jogunk lenne kikövetelni, hogy adhassunk. Ha az egészségügyi szervek valakinek a vérére nem tartanak igényt, ezzel önmagában nem rövidítik meg a vért adni szándékozót. Ha például az országban bőséges vérkészletek halmozódtak fel, és nincs szükség az önkéntes véradókra, senki nem méltatlankodhat emiatt. Az sem probléma, ha bár ötven adag vérre van szükség, a véradásra való felhívásra hatvanan jelentkeznek, s az utolsó tíz jelentkezőt köszönettel hazaküldik. Ha azonban a betegek ellátásához szükség van az önkéntes véradók által felajánlott valamennyi vérre, s az egészségügyi szervek egyes véradók vérét egészségügyi használhatatlanságának megállapítása nélkül visszautasítják, ez erkölcsi szempontból hátrányos megkülönböztetés. Nem pusztán nem veszik el a vért, hanem visszautasítják. Fontos körülmény e szempontból, hogy a véradás önkéntes. Ha kötelező lenne, akkor nem visszautasításról lenne szó. Az elutasítással azonban nem pusztán a vért utasítják el, hanem a véradásra jelentkező segítő szándékát. Mivel a véradás önkéntes, mindenki maga mérlegelheti, kíván-e segíteni embertársain e módon. Az önkéntes segítség erkölcsileg helyeselhető, derék tett. Ilyet csak olyan ember tesz, aki morális közösséget érez a rászorulókkal. Vért adni a társadalmi szolidaritás megnyilvánulása, visszautasítani annyit tesz, mint azt mondani: "kell a segítség, de nem tőled." Nem tartunk igényt a szolidaritásodra, menj vele máshova. Ez bizony az erkölcsi közösségből való kirekesztés, bárkivel is esik meg. Az már csak ráadás, hogy ezt olyasmire hivatkozva teszik, mely miatt a jelentkező a társadalomban egyébként is sokféle nehézséggel kell hogy szembesüljön.

Az, hogy valakire nézve hátrányos döntés születik, vagy az, ha ésszel nem teljesen indokolható különbségtevés alapján döntenek valamiről, önmagában még nem okvetlenül baj. Ahhoz, hogy a döntést diszkriminációnak nevezzük, e két momentumnak össze kell kapcsolódnia: az önkényes különbségtevésnek valamilyen következménye is szükséges, mondjuk, anyagilag veszteséget okozzon, megalázzon, kiközösítsen, a társadalom számára kevésbé hasznosnak minősítsen - itt talán leginkább ez utóbbiról van szó. Azonban ez is kevés. Például ha egy állásra két teljesen egyforma felkészültségű ikertestvér jelentkezik, elfogadható, ha 50-50%-os valószínűségű sorshúzással döntenek, melyiküket vegyék föl, holott ésszel nem igazolható a sorsolás eredménye. Ebben az esetben azonban szükségszerű, hogy a két jelentkező közül valaki elszenvedje a hátrányt. A véradás elutasítását az teheti diszkriminációvá, ha az elutasítás teljesen szükségtelen.

Az elutasítás indoklása szerint a homoszexuális kapcsolatot vagy azt is folytatott egyének nagyobb valószínűséggel HIV-pozitívak, mint a népesség átlaga. Ez tehát nem a véradó egyénre szabott érv, hanem egy a tényleges szemponttal (HIV) valamilyen mértékű korrelációban állónak feltételezett más ismérv. A HIV-pozitív jelentkezővel szemben megáll, a HIV-negatívval szemben nem áll meg.

A gazdaságos diszkrimináció elmélete

A hátrányos megkülönböztetésnek vannak igazságtalanságuk ellenére gazdaságossági indokokkal menthető formái. Például, ha a Budapest belvárosában lakó emberek csoportjáról statisztikailag kimutatható, hogy tagjai között több alacsony intelligencia-hányadosú egyént találunk, mint általában az össznépességben, akkor ha döntenünk kell egy belvárosi és egy nem belvárosi olyan munkakörbe való alkalmazása között, ahol az intelligencia fontos, és nincs pénzünk egy adott esetben intelligencia-tesztet végeztetni, a gazdaságosság érdeke teljesen racionálisan azt diktálja, hogy a nem belvárosi embert alkalmazzuk, mivel intelligenciájának várható értéke meghaladja a másik jelöltét. Ez az adott belvárosi emberrel szemben méltatlan diszkrimináció, hiszen egy az alkalmazás szempontjából irreleváns szempont alapján utasítottuk el. Lehet, hogy ő pont a belvárosiaknak abba a kisebbségébe tartozik, akik nagyon intelligensek, mindenesetre akár így van, akár nem, úgy érezzük, joga van arra, hogy képességei alapján ítéljék meg. Mégsem méri meg senki az okosságát, és lehet, hogy egy nála sokkal rosszabb képességekkel rendelkező embert vesznek fel a munkára. Tömegekre vetítve azonban ez a diszkriminatív módszer annyira gazdaságos, amilyen erős a korreláció a belvárosiság és az alacsony intelligencia között.

Kézenfekvő, hogy erkölcsi kötelességünk az ennyire önkényes szempontok alapján való döntés lehető elkerülésére törekedni, s mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy olyan szempontok alapján döntsünk a munkavállaló felvételéről, amely a szóbajöhető olcsóságú információk közül a leginkább korrelál az alkalmazáshoz szükséges képességekkel. Emellett azonban a válogatás módszerének olcsósága is relatív. Példánkban az állandó lakóhely megállapítása igen olcsó módszer, hisz általában magunkkal hordjuk a személyi igazolványunkat. (Legyen ez mondjuk 10 Forint jelöltenként.) Dönthetnénk a jelöltek között azonban úgy is, hogy megkérjük őket, mutassák be iskolai bizonyítványukat, s azt vesszük fel, akinek magasabb az átlaga. Ez valamelyest drágább, hisz meg kell várnunk, míg hazamennek érte. (Legyen ez 1000 Forint jelöltenként.) Mégis, ha a lakóhely és az intelligencia közötti korreláció nem túl erős, akkor ez megéri, mert viszonylag nagy valószínűséggel vesszük föl lakóhelye alapján a buta külvárosit, néhány hétig fölöslegesen alkalmazzuk, amivel több pénzt dobunk ki (mondjuk 30000-et), mintha mindkét jelölttől elkértük volna a bizonyítványát: Ha a döntéskor az igazán releváns adatok nem állnak rendelkezésünkre, hanem csak korlátozott relevanciájú információkra alapozott valószínűségekre hagyatkozunk, nemcsak a korlátozott relevanciájú információk beszerzésének költségét kell számításba vennünk, hanem a használt információ relevanciájával fordítottan arányos valószínűséggel bekövetkező téves döntéssel járó többletkiadásokat is. Gazdaságilag tehát azt a válogatási módszert célszerű követnünk, amely a döntés költségét a téves döntés utólagos korrekciója költségének várható értékével összegezve minimalizálja. A döntést természetesen befolyásolhatják olyan erkölcsi vagy politikai érdekeink is, melyek az igazságos döntés iránti vágyunkat a takarékosság elébe helyezik, és amelyek kedvéért többletkiadásokat is eltűrünk, az állam esetleg előírhatja a döntés távolabbi költségkihatásainak figyelembevételét is.

Tehát igazságérzet és pénz kérdése, fel akarunk-e lépni a gazdaságilag racionális megkülönböztetés ellen. A hátrányos megkülönböztetésnek azonban van egy irracionális formája is, mikor statisztikailag semmilyen lényeges különbség nem mutatható ki két csoport között, mégis rendre az egyik ellen hozzák meg a döntéseket. Az ilyen diszkrimináció felszámolása ellen valószínűleg mindenki tenni akar.

A véradás gyakorlata

A véradás előtt a véradóval egy kérdőívet töltetnek ki, mely többek között az illető szexuális életére is rákérdez. Erre azért van szükség, mert a HIV teszt, mely a vérmintán elvégezhető, mindig a körülbelül két hónappal korábbi állapotot mutatja, ugyanis ennyi idő kell ahhoz, hogy a szervezet a HIV-vel való találkozás után kimutatható mennyiségű ellenanyagot termeljen. Tehát a vérvételt megelőző két hónapról csak kikérdezéssel lehet tudomást szerezni, de a biztonság kedvéért érdemes lehet ehelyett a kéthónapos bizonytalansági időszak helyett egy évet alapul venni.

Az önkéntes véradásra jelentkező személy vérének elfogadásáról vagy elutasításáról hozandó döntéshez szükséges igazi információ az lenne, fertőzött-e az illető HIV-vel, vagy sem. Ehhez az információhoz azonban jelenleg csak igen költségesen lehet hozzájutni. Olyan drágán, aminek költsége magasabb a nyert vér értékénél. (A vér értéke a "biztosan" HIV-negatív véradók véréhez való hozzájutás költsége.) A drága releváns adat helyett olyan adatok alapján próbálnak dönteni a véradó alkalmasságáról, melyek a szakmai szervek szerint kifejezik a véradó személy HIV-pozitivitásának valószínűségét. A kérdés ezért az, hogy

1. az alkalmazott kritériumok és a véradásra jelentkező személyek HIV-pozitivitása között valóban pozitív-e a korreláció, illetve

2. vannak-e más, hasonlóan olcsó információk, melyek a jelentkezők HIV-pozitivitásával szorosabb korrelációt mutatnak.

Ha az első kérdésre a válasz igenlő, a homoszexuális kapcsolatról (prostituálttal való vagy házasságon kívüli kapcsolatról, injekciós drogélvezetről stb) beszámoló jelentkezők elutasítása a konkrét valószínűségek és költségek mérlegelése alapján gazdaságilag akár indokolt is lehet, feltéve, hogy a második kérdésre a válasz nemleges. (A kizárás akkor lehet gazdaságilag racionális, ha az elutasított HIV-negatív jelentkezők vérének kimaradása által okozott veszteségnél nagyobb az elutasított HIV-pozitív jelentkezők vére bekerülésének megelőzése miatti veszteségelmaradás. Ahhoz, hogy ezt eldönthessük, ismernünk kellene a véradásra jelentkezni hajlamos, a kizárási kritériumok által érintett populáció HIV-állapotának statisztikáját.) Ha azonban az első kérdésre a válasz nemleges, akkor a homoszexuálisok (stb) diszkriminációja egyáltalán nem racionális, függetlenül a második kérdésre adható választól.

A véradás gyakorlatában, úgy tűnik, mindkét fajta diszkrimináció - a gazdaságos és a teljesen irracionális - megjelenik. Elfogadhatónak tűnik számunkra, ha azon személyek, akik a véradásra jelentkezés előtti egy évben ismeretlen vagy ismeretlen szexuális tevékenységet folytató személlyel szexuális kapcsolatot létesítettek, nem adhatnak vért. Ez a HIV szempontjából valóban meglehetősen nagy kockázatot jelent és nincs mód olyan információ beszerzésére, mely alapján a kockázat csökkenthető. Ugyanakkor nem látjuk indokoltnak a homoszexuális kapcsolatról beszámoló véradók differenciálatlan mellőzését. Abból a statisztikai tényből kiindulva, hogy a '90-es évek közepe előtt megfertőződött emberek legnagyobb hányada olyan férfi, aki tart fenn homoszexuális kapcsolatokat, az Európai Unió és a magyar közegészségügy szervei is arra jutottak, hogy az 1977. óta férfival bármikor szexuális kapcsolatot létesített férfiak soha többet ne adjanak vért.

Ha nagyon szoros (mondjuk 98%-os) korreláció állna fenn az 1977 óta férfiakkal történt szexuális kapcsolat és a HIV-fertőzöttség között (a fenti első kérdésre ez jelentené az igenlő választ), a további kérdezősködés elhagyása talán gazdaságos, de mindamellett diszkriminatív lenne. Ha nagyon költséges lenne az ilyen férfiak további szexuális életének feltárása (vagyis ha a fenti 2. kérdésre a válasz nemleges lenne), gazdaságilag valóban racionális, és ha méltányos módon tudatják ezt az érintettekkel, talán általuk is akceptálható lenne ez a diszkrimináció.

Egyik feltétel sem áll fenn. A férfiakkal 1977. óta szexuális kapcsolatot létesített férfiak között országonként változó arányban, de mindenütt sok olyan van, aki HIV negatív. Az Európai Közösségek Tanácsa és az Országos Vérellátó Központ nézeteit - úgy tűnik - nagyban befolyásolták a közhiedelmek. Másfelől pedig olyan kérdéseket föltenni, melyekből megtudható lenne, hogy az illetőnek voltak-e alkalmi kapcsolatai, ha igen, mennyire védekezett, hogy az állandó partnerének van-e mással is szexuális kapcsolata, nem annyira drága, hogy indokolja a diszkriminációt. (A most egyoldalas kérdőív valószínűleg kétoldalasra duzzadna - 4 Ft fénymásolási költség.)

Azt azonban már nehéz akármilyen gazdasági racionalitással indokolni, hogy míg egy tudottan HIV pozitív nővel folytatott szex következtében csak egy évig nem adhat vért egy férfi, addig egy akár HIV pozitív, akár HIV negatív férfival folytatott szex következtében soha többé. Egy évvel a szexuális kapcsolat után megvizsgálni valakinek a vérét pont annyiba kerül, akár férfival feküdt le, akár nővel, hiszen egy év után gyakorlatilag mindig kimutatható a HIV-fertőzöttség. Csak akkor lenne valamennyire racionális alapja a véradástól való teljes eltiltásnak, ha kimutatható lenne, hogy két akármilyen HIV státuszú férfi közt lezajló szex annyival több esetben vezet HIV fertőzéshez, mint egy olyan heteroszexuális kapcsolat, ahol az egyik fél tudottan HIV pozitív, hogy már nem is lenne érdemes megvizsgálni az ilyen eseteket. Ez azonban soha nem volt így. Ugyanígy az injekciós-kábítószer-használókat is egész életükre eltiltják a véradástól, attól függetlenül, leszoktak-e vagy sem. Pedig ha egy akármilyen HIV státuszú másik emberrel használok együtt egy fecskendőt illetve tűt, az sem annyi esetben fertőző, hogy pénzkidobássá tegye a HIV vizsgálatot. Teljesen érthetetlen számunkra, miért ilyen a szabályozás. Ha a jelentkező HIV-kockázatos viselkedésének már több mint egy éve, akkor a HIV-állapotát megmérni egyébként sem csak a véradás szempontjából lehetne szükséges, hanem saját érdekében is! Ebben az esetben tehát a költség átterhelhető a vérellátásról az általános HIV-szűrésre.

A meleg (és biszexuális) férfiakat, illetve a buziság és az AIDS kapcsolatával való riogatáson keresztül a legtöbb olyan férfit, aki szokott szexuális kapcsolatot létesíteni férfiakkal, rászoktattak arra, hogy szűressék magukat, illetve nem monogám kapcsolataikban ügyeljenek az ún. biztonságos szex szabályaira. Ennek ellenére azonban még mindig elképzelhető, hogy sok olyan '77 óta férfiakkal szexuális kapcsolatot létesített férfi van, aki nem tartja be a biztonságos szex szabályait, illetve a buzi alapító hatásnak (hogy először a buzik fertőződtek meg) még mindig olyan hatása van, hogy nagyobb ilyen esetben a fertőződés veszélye, mint a nő-férfi kapcsolatban. Ugyanakkor az ilyen férfiak nagyobb valószínűséggel vagy tisztában vannak saját HIV státuszukkal, vagy tudják, mit jelent nem tisztában lenni vele. A gazdasági racionalitásnak tehát épp ellenkezőleg, abba az irányba kellene hatnia, hogy az 1977. óta férfival volt férfiak vérét biztonságosabbnak vagy legalábbis ugyanolyan biztonságosnak tekintsük, mint a férfiakkal nem szerelmeskedő férfiakét. A biztonságnak nem abban az értelmében, hogy bizonyosan HIV-negatív, hanem hogy megbízhatóbban tudni lehet a HIV-állapotát vagy megbízhatóbban tudja, mit jelent a saját tudatlansága, s ennek folytán az azonos neműekkel kapcsolatot létesített véradók között valószínűleg kisebb a HIV-pozitívok tényleges aránya, mint a többi véradók közt. (Mi legalábbis feltételezzük, hogy a magukat HIV-pozitívnak tudó emberek vagy saját HIV státuszukkal tudatosan tisztában nem lévő emberek véradási hajlandósága alacsony.)

ÖSSZEGEZVE: Ha e megjegyzéseink helytállóak, a fenti első kérdésre a válasz részben nemleges, részben igenlő, de amilyen vonatkozásokban igenlő, annyiban a második kérdésre is igenlő, így a homoszexuálisok kizárására alkalmazott jelenlegi kritériumok kívülesnek a diszkrimináció gazdaságilag indokolható sávján, teljesen ésszerűtlennek tűnnek.

A kérdés egy másik, a diszkriminációval legalább azonos fontosságú vetülete, hogy mennyire biztonságos a mai gyakorlat. A statisztikai adatok tükrében az a gyakorlat, hogy a nőktől csak azt kérdik meg a szexuális szokásaikra vonatkozóan, hogy volt-e szexuális kapcsolatuk HIV pozitív emberrel vagy olyan férfival, akinek 1977. óta volt férfival kapcsolata, és hogy az olyan férfiaktól, akik nem számolnak be 1977. óta férfival történt szexuális kapcsolatról, a továbbiakban csak azt kérdik, HIV pozitív nővel volt-e kapcsolatuk, veszélyessé teszi a vérkészítményeket. Lehet, hogy e gyakorlat mellett eddig nem történt vérkészítmény útján való fertőződés. De a rizikócsoportokról és nem rizikótevékenységekről, valamint a rizikótevékenységeknek a rizikócsoport tagjaival való érintkezésről, nem pedig a valódi kockázat felől való megragadásáról alkotott téves hiedelmek következtében egyre több férfi és nő fertőződik meg heteroszexuális úton, aki nem tud a megfertőződésének kockázatáról. Ez sajnos tény. S ennek következtében a véradás jelenlegi kritériumainak fenntartása napról napra egyre veszélyesebb.

Következtetések, javaslatok

Természetesen nem szeretnénk, ha most a heteroszexuálisok pestisének kiáltanák ki az AIDS-et, és a helyzet megfordulna. Ezért is érdemes lenne az Országos Vérellátó Központnak is elsajátítania azt az AIDS megelőzésben bevált nézetet, mely szerint nem rizikócsoportok, hanem rizikótevékenységek vannak, s a rizikótevékenység nem a férfiak közötti szex, mert ez még csak a szavak kicserélése lenne, hanem a védekezés nélküli "behatolásos-nedves" szex változatos partnerekkel. Lehet, hogy egy injekciósdrog-használó is mindig csak a saját tűjét és fecskendőjét használja, ahogy egy partnereit gyakran váltogató ember is mindig húz gumit, vagy mindig csak olyan szexuális érintkezésben vesz részt, amely HIV átvitel szempontjából teljesen biztonságos (például nem érintkezik partnere fertőzőképes váladékaival, csak bőrével vagy ruhájával).

A legjobbnak azt tartanánk, ha a véradókat először olyan HIV/AIDS felvilágosításban részesítenék, ahol lehetőség lenne a visszakérdezésre, hogy a sajátos szexuális szokásaikkal vagy egyszeri esetekkel kapcsolatban is megbizonyosodhassanak arról, megfertőződhettek-e. Mindenütt a világon ismert tény, hogy ugyan jól ismerik az emberek, hogyan terjed a HIV úgy általában, mégis nagyon sok konkrét esetben felmerül a kérdés, vajon attól a tegnap esti szexuális kapcsolattól megfertőződhettem-e.

A tanácsadás bevezetése nem egyszerűen növelné azoknak az embereknek a számát, akiknek pontos információik vannak a HIV terjedéséről, hanem felelős magatartásra ösztökélné őket. A véradó felelősségét hangsúlyozva, mindenki maga dönthetné el a hallottak ismeretében, hogy megfertőződhetett-e HIV-vel, és a vére alkalmas-e egészségügyi célokra. Tulajdonképpen már most is a véradó dönt a saját vére felől azzal, hogy a kérdőív a véradó őszinteségére apellál, azonban a véradó tudatlanul és a felelősséget az egészségügyi személyzetre hárítva tölti ki a - szerintünk - rossz kérdéseket tartalmazó kérdőívet.

Úgy sejtjük, hogy a HIV/AIDS tanácsadásra nincs pénze az Országos Vérellátó Központnak. Érdemes lenne megfontolni, hogy nem lenne-e hasznosabb a NEVI által óriásplakátokra költött pénzt például egy ilyen felvilágosító programra költeni. (Természetesen fogalmunk sincs a NEVI programjához és az általunk javasolt programhoz szükséges anyagiakról, és hogy azok a költségvetés mely fejezetéből valók, ez csak egy ötlet.) Kérdés, hogy minek lenne több haszna, a jelenlegi széles tömegeket érintő óriásplakát kampánynak, mely talán divatossá teheti az óvszer használatát, vagy egy a vérkészítményeket biztonságosabbá tevő és egyben az emberek egy szűkebb csoportjának (a véradóknak) a saját szexuális tevékenységeik biztonságosságáról információt nyújtó felvilágosításnak. Elképzelhető azonban, hogy nagy óvszergyártó cégek szívesen finanszíroznának egy vérvétellel egybekötött, tehát a jelenlegieknél sokkal intenzívebb HIV/AIDS felvilágosítást.

Mindazonáltal újabb jelentős anyagi források felkutatása nélkül is javítani lehetne a mostani gyakorlaton. Nemcsak kevésbé megkülönböztetővé, de biztonságosabbá is lehetne tenni a vérvételt, ha olyan kérdőíveket töltetnének ki a véradókkal, melyek rejtetten szinte egy komplett HIV-felvilágosítást tartalmaznak. A férfiak férfiakkal való szexuális érintkezésére vonatkozó két kérdés helyett meg lehetne például kérdezni a következőt:

"Biztos-e benne, hogy nem volt veszélyes szexuális kapcsolata az elmúlt egy évben? Tehát olyan kapcsolatra gondolunk amelyben nem csak közösen maszturbáltak, fogdosták egymást, vagy finoman csókolóztak, hanem ahol elképzelhető, hogy a partnere valamilyen testváladéka vagy a vére érintkezésbe került az Ön vérével akár csak úgy, hogy a kezükkel odakenték azt, vagy az odacsöpögött. Különösen veszélyes lehet, ha az egyikőjük nemi szerve gumióvszer használata nélkül került a másik partner nemi szervébe, fenekébe, szájába vagy hüvelyének bejáratához. Kérjük, hogy még akkor is nyilvánítsa veszélyesnek az ilyen kapcsolatokat, ha bármelyikük nem élvezett el, ilyen kapcsolata Önnek csak olyan állandó partnerével volt, akiben feltétlenül megbízik, vagy ha behatolás esetén Ön volt a behatoló fél."

Az erre a kérdésre igennel válaszolók adhatnának vért, a nemmel válaszolók pedig a következő tájékoztatást kapnák:

"Amennyiben Önnek az elmúlt egy évben csak olyan személlyel vagy személyekkel volt nem biztonságos szexuális kapcsolata, akinek vagy akiknek az elmúlt egy évben csak egymással illetve Önnel volt nem biztonságos szexuális kapcsolata, Ön adhat vért. Ennek feltétele, hogy az Önnel egy szexuális közösségben élő személy vagy személyek megjelenjen(ek) a következő véradáskor, hajlandó(ak) legyen(ek) egészségügyi vizsgálat céljára vért adni, és Önök - egymás válaszainak megismerése nélkül - mindannyian olyan nyilatkozatot tegyenek, mely szerint az elmúlt egy évben csak egymással volt olyan szexuális kapcsolatuk, mely fertőzésátadásra alkalmas lehetett."

A kérdések után a jelentkező eldöntheti, fenntartja-e szándékát a véradásra vagy elmegy. Ha igen, megerősítő nyilatkozatot kellene tennie, melynek szövegét az alábbiakban közöljük. E nyilatkozatban is lenne azonban még módja arra, hogy vérét egészségügyileg ellenjavallja. Erre azért van szükség, hogy a jelentkező ne legyen kénytelen a véradás elkerülésével felfedni intim titkait a véradó állomás személyzete vagy más véradók előtt. Kitöltését a mostani vonalkódos megoldáshoz hasonlóan javasoljuk, így az egy szexuális közösségben élőket a véradás során nem kényszerítjük arra, hogy egymás előtt felfedjék azt, ha védekezés nélkül "megcsalták" egymást. A megjelenteknek olyan vonalkódokat kell adni, melyek mintázata még akkor is eltér egymástól, ha mindenki azonos módon válaszol, nehogy a második vagy harmadik partnernek feltűnjön, hogy másmilyen a lapra ragasztott vonalkód. Tehát pl. három partner esetén összesen hat különböző vonalkódra van szükség, melyek közül három "igaz"-at, három "nem igaz"-at jelent. A titkosság egyébként más módon is biztosítható, pl. azzal, ha mindenki egy leragasztott borítékba tett papíron ikszeli be a rá érvényes választ. Mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy egyedül adhassa meg a válaszát, és hogy a másik vagy a többiek ne lássák még azt sem, hogy - a vonalkódos eljárás esetén - melyik vonalkód maradt meg. Mindezt még abban az esetben is biztosítani kell, ha a közösség tagjai teljes és kölcsönös bizalomról tesznek tanúbizonyságot az egészségügyi személyzet előtt.

A nyilatkozat szövege:

"Nyilatkozat

Én, aki a jelen nyilatkozatot vonalkódommal ellátom, kijelentem, hogy az általam erre a lapra felragasztott vonalkód azt jelöli, vajon magamra nézve igaznak tartom-e a következőket:

Az elmúlt egy évben az erre a lapra vonalkódot ragasztó embereken kívül más emberrel nem volt veszélyesnek minősülő szexuális kapcsolatom, - ahol veszélyes minden olyan kapcsolat amelyben nem csak közösen maszturbáltunk, fogdostuk egymást, vagy finoman csókolóztunk, hanem ahol elképzelhető, hogy a partnerem valamilyen testváladéka vagy a vére érintkezésbe került az én véremmel akár csak úgy, hogy a kezünkkel odakentük azt, vagy az odacsöpögött. Jelen esetben veszélyesnek tartom azokat az eseteket, amikor az egyikőnk nemi szerve gumióvszer használata nélkül került a másik partner nemi szervébe, fenekébe, szájába vagy hüvelyének bejáratához. Még akkor is veszélyesnek tartom az ilyen kapcsolatokat, ha bármelyikünk nem élvezett el, ilyen kapcsolatom csak olyan állandó partneremmel volt, akiben feltétlenül megbízom, vagy ha behatolás esetén én voltam a behatoló fél.

Továbbá ezeken a személyeken kívül mással nem használtam közös injekciós tűt illetve fecskendőt, nem kötöttem vérszerződést, mástól nem kaptam vérátömlesztést, vagy kerültem más olyan helyzetbe, mely a fenti személyek vérén vagy testváladékán kívül más ember vérével vagy testváladékával hozhatta érintkezésbe az én véremet."

Mindazonáltal elismerjük, hogy egy ilyen nyilatkozattal szemben lehet ellenvetéseket is megfogalmazni: "Faluszéli Maris néni", aki húsz éve özvegy és még csak nem is gondolt azóta szexre, nem biztos, hogy felháborodás nélkül végighallgatná vagy olvasná a kérdést. Tabukra akarunk részletesen rákérdezni, ráadásul az esetek egy nagy részében fölöslegesen. Maris nénitől tehát először azt kell megkérdezni, hogy volt-e húsz éve bárkivel is, és ha nem, akkor ennyi elég, ne is olvassa tovább. Ettől az űrlap már terjedelmesebb lenne, mert több ide-oda utalás, alkérdés és viszontkérdés kellene. Aztán vagyunk, akik nem emlékszünk a részletekre. Be voltunk csiccsantva, nem néztünk oda, folyt-e valami, mert hát szemérmesek vagyunk. Ha mégis odanéztünk és emlékszünk, akkor meg lehet, hogy nem akarjuk tudni, és nyilvános helyen következtetésre használni emlékeinket, még mindig a tabu miatt. Másrészt ha meg is hallgatja, nem biztos, hogy megérti. Még az átlag ápolónőtől se tételezhetjük fel teljes bizonyossággal azt, hogy képes lenne egy a szükségnek megfelelő bonyolultságú formulának a kiértékelésére. Gépesíteni kell tehát, vagy logikai kurzusokra járatni őket, ami miatt lehet, hogy emelni kéne a bérüket. Könnyebb azt megkérdezni, voltál-e buzikkal (házasságon kívül, injekciósdroggal stb), mint a valóságot a kockázatokra nézve egzaktul feltárni. A közönség nem HIV-tudatosan létesít szexuális kapcsolatokat, homály borítja azt, mi is történt pontosan. Az ilyen kérdőív azt feltételezné, hogy az emberek a szexuális tevékenységeiket már racionalizálták, de azt hisszük, Magyarországon ez a feltételezés nem állná meg a helyét. A költségekbe ezt is bele kellene számolni. Nem lehet a vérellátást önmagában mentesíteni a HIV-veszélyektől.
Budapest, 1998 június 14




jg fotó   (C) copyright Juhász Géza
Minden jogomat fenntartom - Élj te is a fenntartás jogával :)
honlap: http://juhaszgeza.hu