Törvényt alkotni csak pontosan, szépen...

társszerző: Ponikfor-Gazda Gergely

Kormányozni nehéz, blöffölni egy pillanat műve, a kirakatrendezés mestersége mégsem könnyű. Lévai Katalin csak távolról táplál a melegek iránt olthatatlan szimpátiát, de közelről sem tudja elolvasni, mit ír az antidiszkriminációs törvénytervezet.
Megjelent a Mások 2003. augusztusi számában
A Mások májusi számában foglalkoztunk már az egyenlő bánásmódról szóló törvény megalkotásának folyamatával. Akkor csupán az Igazságügyi Minisztérium (IM) által közzétett koncepció alapján latolgattuk, vajon milyen tételes rendelkezések fognak kerülni a törvényszövegbe, s azok fognak-e érdemi változást hozni a szexuális kisebbségek jogérvényesítési lehetőségeire nézve. Időközben elkészült a konkrét rendelkezéseket tartalmazó törvényszöveg tervezete, s azt az IM június 4-én feltette honlapjára (im.hu).

Sajnos úgy látjuk, bár a tervezetben vannak ígéretes elemek, nem ad alkalmazhatónak tűnő választ a májusi cikkben megfogalmazott problémák jelentős részére.

Az esélyegyenlőségi törvényt azért készül a Parlament elé terjeszteni a kormány, mert a jelenlegi szabályozást nem tartja kielégítőnek sem a kormányzati, sem a civil szféra. Fontos továbbá, hogy a diszkrimináció elleni fellépésben uniós kötelezettségünk is van, éspedig nem pusztán jogszabályok írását várja el az EU, hanem a diszkrimináció valós felszámolását kérik számon: Eredményt kell produkálni.

A törvény számára a novemberben megjelent koncepció is azt jelölte meg fő célként, hogy a bírói gyakorlatot és a jogérvényesítést is nagyban megkönnyítő egységes szabályozást és fogalmi rendszert vezessen be. Kevesebb félreértés, több és hatékonyabb eljárás, kiszámíthatóság és valós jogvédelem - ezzel kecsegtetnek. Furcsának tűnik azonban, hogy a törvényelőkészítés során semmiféle vizsgálat nem folyt annak felmérésére, miért nem voltak elégségesek az eddigi diszkriminációellenes törvények, miért volt vészesen kevés bírósági döntés. Kétségesnek tűnik számunkra, hogy puszta törvényírogatással változtatni lehetne a bíróságoknak a diszkrimináció kezelésétől eddig mereven elzárkózó gyakorlatán.

Az pusztán, hogy Hollandiában van ilyen külön törvény, véleményünk szerint önmagában nem vonja maga után, hogy nálunk is épp egy külön törvény hozza el a jogegyenlőséget. Feltűnő, hogy a törvénytervezetnek nincs indoklása. Hiányzik a kellő kifejtettség, miért van szükség erre törvényre és miért pont ilyenre.

Élünk a gyanúperrel, hogy a végiggondolatlan törvényalkotás sokkal inkább az európai csatlakozás miatt lett sürgős, s nem a kisebbségek jogegyenlősége iránti komoly elkötelezettség jele. A kormánynak a törvénnyel kapcsolatos megnyilvánulásait is a jótékonykodó porhintés jellemzi, amit a sajnos gyenge érdekkifejező képességű civil jogvédő szervezetek bevesznek. Valós vita nem folyik, mert a tájékozatlanság mindkét oldalon masszív.

Eklatáns példa erre, ahogy a július eleji Meleg és Leszbikus Fesztiválon az antidiszkriminációs törvény előkészületéről rendezett vitafórumon megjelent az esélyegyenlőségi miniszter. Lévai Katalin teljesen felkészületlenül ült a százfőnyi hallgatóság elé: közölte, hogy az antidiszkriminációs törvény nem fog a szexuális kisebbségekre vonatkozni, ami egyszerűen nem igaz. Nem hisszük, hogy a miniszter ne tudta volna, hogy már a novemberi koncepcióban is, és a törvénytervezetben is szerepel egy felsorolás arról, mely csoportokat védelmezi a törvény a diszkrimináció ellen, s hogy e listában a szexuális kisebbségek is benne vannak. Persze ha azt mondta volna, hogy vonatkozni fog rájuk a törvény, akkor mondania kellett volna valamit arról is, hogy hogyan. Ennél pedig tényleg könnyebb kihátrálni a téma elől: Lévai ugyanis arról sem ejtett egyetlen szót sem, hogy ha szerinte az antidiszkriminációs törvény nem vonatkozik a melegekre, akkor mivel is kívánja ő vagy a kormány előmozdítani a szexuális kisebbségek jogegyenlőségét.

A miniszternő fantáziájából ehelyett arra a blöffre futotta, hogy szerinte az Alkotmány 70/C. §-ra már egyenesen kimondva védi a melegeket. Hogy a nevezett § a sztrájkjogról szól, és nem a melegekről, az csak a kisebbik probléma, a nagyobbik az, hogy a szexuális kisebbségekről az alkotmány egyetlen más paragrafusa sem tesz említést.

Konkrétumokat a miniszter három nappal később a Napkelte adásában sem tudott mondani, ehelyett arról beszélt, hogy:

"Én amikor megnyitottam ezt a meleg fesztivált [ nem ő nyitotta meg - a szerzők megj.], egy nagyon szimpatikus, és nagyon szomorú közönséggel álltam szemben. Nekem feltűnt az ő szomorúságuk. Az összes kérdésükben érződött az, hogy, hogy nagyon rosszul érzik magukat a bőrükben." És így tovább, bla-bla-bla.

Azt gondoljuk, hogy az arcokon tükröződő szomorúság a miniszter totális mellébeszélésének szólt, semmint általános tünetünk lenne.

Nade nézzük, miről is ír valójában a törvénytervezet!

Az új törvény arra tesz kísérletet, hogy tisztázza az alapfogalmakat: mi a közvetlen és a közvetett diszkrimináció, mi a zaklatás, a megtorlás, a szegregáció. Csakhogy ezek a fogalommeghatározások meglehetősen elnagyoltak, ha a bíróságok eddig nem ismerték, akkor a törvény alapján sem fogják alkalmazni őket. A törvény tiltja a nemi identitás és a szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetést, de hogy e két fogalom mi, és mi közöttük a különbség, arról egy árva szava sincs. Nehezen hisszük, hogy azok a bíróságok, amelyek eddig (és több esetben még mindig) "fajtalanságról" ítélkeztek, ezen túl egyetlen puszta szó hatására nagy érzékenységet fognak tanúsítani a nemi identitás alapján történő megkülönböztetések feltárásában.

Bevezetné a törvény a közérdekű keresetindítás lehetőségét, s jelentős pénzbírság kiszabását tenné lehetővé a diszkriminálóval szemben. Ez rendkívüli horderejű újdonsága a törvénynek: ez ugyanis lehetővé teszi jogvédő civil szervezetek fellépését olyan diszkriminációs esetekben, amelyekre eddig gyakorlatilag semmilyen jogorvoslat nem volt. (Pl. amikor nem konkrét egyént, hanem az egész kisebbségi csoportot érte sérelem.)

Ámde kifejtetlen: A közérdekű keresetek, amelyeket a jogvédő szervezeteken túl a törvény által létrehozandó Egyenlő Bánásmód Bizottság és az ügyészség is indíthat, mire irányulhatnak? Kártérítésre? Vagy csak arra, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy törvénysértés történt? Mivel a kereseti kérelmeket több szervezet is benyújthatja, a törvénytervezetnek arról is rendelkeznie kellene, hogy ugyanabban az ügyben, ugyanazon a jogcímen ne indulhasson akárhány eljárás. Erről azonban semmit nem mond a tervezet, s arról sem, hogy ugyanazon ügy folyományaként különböző jogcímeken egyszerre hány eljárást lehet majd indítani. Ez azt jelenti például, hogy ha azért bocsátottak el munkahelyedről, mert meleg vagy, akkor csak egy egyszerű jogellenes felmondásról van-e szó (munkaügyi per, munkaügyi bíróság), vagy más jogalapon is indíthatsz-e pert (pl. személyhez fűződő jogok sérelme, polgári bíróság), vagy más hatósági eljárást (Egyenlő Bánásmód Bizottság előtt) a munkáltatód ellen. Ezt tetézi még a jogorvoslati eljárások egymáshoz való viszonya, a különböző fenti eljárásokban. Például ha a munkaügyi bíróság nem állapítja meg a jogellenességet, ámde a másik bíróság igen, a Bizottság határozatát pedig a közigazgatási bíróság bírálhatja felül: ismét csak más szempontok alapján születhet tehát egy harmadik típusú ítélet. Az egymásnak ellentmondó ítéletek sokasága aligha fogja erősíteni a polgároknak a jogállamiságba vetett hitét.

Az is érdekes, ámde tisztázatlan kérdés, hogy milyen bizonyítékok valóságát kell a bíróságoknak vizsgálniuk, illetve a feleknek a bíróság elé tárniuk a különböző eljárások során. Mik azok a körülmények, melyekre figyelemmel kell lenned pl. egy állásinterjú során, egy munkahelyen, egy hivatalban, ha úgy érzed, hogy nem úgy bántak veled, ahogy minden emberrel bánni kellene. Milyen kritériumok alapján állapítható meg többé-kevésbé egységesen, hogy a mi diszkrimináció és mi nem az? Mikor zaklattak? Hogyan tudom bizonyítani? Netán mivel fogok tudni védekezni, ha engem vádolnak zaklatással?

Ezeket a kérdéseket persze nem feltétlenül kell magának a törvénynek megválaszolnia, de amennyiben ha a törvény fogalmakat akar tisztázni, segíteni akarja a kisebbségvédő bírói gyakorlat megteremtését, akkor legalább példálózó jelleggel megmutathatná, mi is a diszkrimináció a valóságban, vagy mit ért a jogalkotó a zaklatás fogalmán. Ezek alapján könnyebben és egyértelműbben lehetne azonosítani az eljárásban bizonyítandó tényeket. Különben számolni kell azzal a reakcióval, hogy a bíróságok be fogják fékezni az eljárásokat, ridegebben mérlegelve a bizonyítékokat. A mérlegelést nem szabadna teljesen a bírák belátására bízni, részletszabályokkal kellene orientálni őket.

Problematikusnak látjuk a bizonyítási teher minden esetben történő megfordítását. Az eljárásokban általában annak dolga bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy a bíróság valamely tényt valónak fogadjon el. A bizonyítási teher megfordítása azt jelenti, hogy a diszkriminációval vádolt félnek kell kimentenie magát, és bizonyítania kell a diszkrimináció meg nem történtét. Ennek bevezetését az indokolja, hogy azok a dokumentumok, feljegyzések, amelyekre bizonyítékként hivatkozni lehet, általában a diszkrimináló fél birtokában vannak. Ám félő, hogy a bizonyítási kötelezettség megfordítása oda vezet, hogy a bíróság gondosabban rögzített mérlegelési tényezők nélkül, kevésbé szigorúan fogja a diszkriminálókat mérni: Ha a törvénytervezetet komolyan vesszük, akkor államigazgatási és polgári peres eljárások igen széles skálájában "ártatlansága" bizonyítására kötelezhető a beperelt alperes. Ennek valószínű következménye, hogy az egyszeri bírák a diszkriminációt elkövető féllel fognak együttérezni, hiszen a törvény a jogsértéssel vádolt felet gyakorta lehetetlen helyzetbe hozza, s minden fegyver a jogsértettként fellépő fél oldalán áll. Tehát devalválják a számos esetre amúgy igen hasznos intézményt.

A novemberi koncepció még a 250 főnél több embert foglalkoztató munkáltatók kötelességévé tette, hogy ún. esélyegyenlőségi tervet készítsenek a munkavállalói érdekképviseletekkel együtt annak érdekében, hogy az adott cégen belül érvényesüljenek az egyenlő bánásmód követelményei. A törvényszöveg ehhez képest jelentős visszalépést produkál, amikor a terv készítéséről csak lehetőségként beszél. Nehéz elképzelni azt, hogy a munkáltatók törvényi kötelezés híján is nagy számban hajlandóak lennének erre.

Még két konkrétum. Az első a rendőrség nevesítése. Véleményünk szerint a rendőrséget mint az állami erőszak monopóliumát gyakorló szervezetet mindenképpen ildomos lenne külön is megemlíteni, mint olyan szervet, amelyre a törvény hatálya vonatkozik. Legalább példálózva! Az elmúlt években számos jogesetünkben tapasztaltuk, számos cikkben írtuk, hogy a melegek ellen a leggyakrabban a rendőri szervek követnek el diszkriminatív jogsértéseket. A törvény egyetlen szóval sem segíti a rendőrség általi diszkriminációk mint speciális problémák kezelését, noha megteszi ezt az egészségügy, az oktatás, a foglalkoztatás területein.

A másik, véleményünk szerint fontos dolog a zaklatás fogalmának tisztába tétele lenne. Ennek elhelyezése a törvényben indokolható, de ugyanennyi érvet lehetne felhozni arra nézve is, hogy a zaklatást nem itt, hanem a büntető vagy szabálysértési kódexben kellene elhelyezni. A zaklatás fogalma fontos alkotmányossági követelményt sért, hisz a norma szövege fölöttébb homályos, ez pedig a jogbiztonságnak mint alapvető alkotmányos értékünknek mond ellent. Tekintettel a cselekmények különböző jellegére, szándékára és súlyára, indokolt lenne külön szabályozni a diszkriminációval kapcsolatos zaklatást és a specifikusabb szexuális zaklatást.

Összességében jó, ha lesz törvényünk, jó, hogy a jogalkotás témájává sikerült tenni a diszkrimináció témáját. Ám még sokat kell fáradozni, hogy alkalmazható, félreérthetetlen és hatásos törvény szülessék. Nem utolsósorban olyan, aminek társadalmi elfogadottsága is van.

A jogszabály persze nem minden. Ahhoz, hogy a törvényben lefektetett célok megvalósulhassanak, sok érdemi munkát és pénzt felemésztő intézkedésekre lenne szükség. Szükség lenne az államapparátus, a bírói kar felkészítésére, esélyegyenlőségi programokra, kutatásokra. Ez utóbbiról pedig nem szól a törvény, noha az eredeti koncepció kiemeli, hogy a jogegyenlőség kutatása, illetve ennek támogatása az állam feladata. Hiányoljuk, hogy a törvény nem teremt jogi alapot arra, hogy akár a Bizottság, akár a tudományos kutatók megfelelően hozzáférhessenek a bírósági irattárakhoz. Pedig ma gyakorlatilag lehetetlen, hogy akár csak kutatás számára is hozzáférhetővé váljanak a dokumentumok.

A törvénytervezet tehát meglehetősen gyenge. Nehezen hisszük, hogy a kodifikátor szakemberek idejéből, felkészültségéből ne futotta volna alaposabb, következetesebb tervezetre. A jelek szerint kevéssé izgatja a kormányt és a kormánypártokat, hogy a törvény a valóságban segíteni fog-e a diszkrimináció sértettjeinek, hogy hatékony jogorvoslati eljárásokat biztosít-e, netán a jogalkalmazási káoszt növeli. Inkább úgy látjuk, a törvénynek egyfajta kirakatszerepe van. Fontos a kormánynak, hogy felmutathassa az EU-nak: van már ilyenünk, teljesítjük a munkahelyi diszkrimináció elleni EU-irányelvet.

Persze, mint azt Lévai Katalin miniszternek a meleg fesztiválon történt látványos leégése mutatta, a kirakatrendezés mestersége sem könnyű.




jg fotó   (C) copyright Juhász Géza
Minden jogomat fenntartom - Élj te is a fenntartás jogával :)
honlap: http://juhaszgeza.hu