A heteroszexuális pedofília és a törvény előtti egyenlőbbség

Ajánlom ezt a cikket gyakorló pszichológusoknak, akik a rendőri lelkiismeret témakörében kívánnának mélyebb szakmai munkát folytatni.
Megjelent a Mások 2002. áprilisi számában
A Habeas Corpus Jogsegély a szexuális kisebbségek diszkriminációja melletti küzdelem mellett eljár egyebek között olyan ügyekben is, ahol óvodáskorú kislányok elleni, az apa vagy mostohaapa általi igen súlyos, erőszakos szexuális bűncselekmény-sorozat gyanúja merült fel. Ezen ügyekben a sértettek mellett állunk, s a kislány áldozat anyja vagy nagyanyja megbízásából foglalkozunk az ügyekkel.

Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a címbeli pedofília szót csak más bevett kifejezés híján használtam. A pedofília szó magyarul körülbelül annyit tesz, mint a gyerekek szeretete. Márpedig ezeknek az ügyeknek az oka nem az, hogy az illető apák túlzottan szeretik kislányaikat.

Dr. J.M. vallásos, negyvenes éveiben járó férfi, jónevű értelmiségi család sarja, közös lányukkal háromhónapos terhesen vette el Zsuzsát a kilencvenes évtized első felében. Mivel a házasságuk hamar megromlott, és J. általában semmilyen házimunkát nem látott el, a gyerekkel az apa nemigen volt együtt. Amikor azonban Évike elérte a hároméves kort, az anya kedd esténként társaságba kezdett járni, ezért a gyereket ilyenkor J.M. fürdette. Az apa ilyen alkalmakkor négyszemközt maradván a kisgyerekkel, rendszeresen mondogatta neki, hogy a visszafelé fejlődését kell elérni. Három éves gyermekét könyörgése ellenére sem segítette fel a wc-re, hanem míg Évike próbált felmászni a wc-re, hagyta bepisilni, eközben kacarászott, "te hülye fasz vagy, mert nem tudsz állva pisilni, mint én". Ennek némileg ellentmondva máskor azt közölte gyermekével, "hülye vagy, mert lány vagy és puncid van és az büdös, én meg szép vagyok, mert fütyim van", "ha megnősz és megnő a melled és szőrös lesz a puncid, akkor csúnya leszel, a lányok és a fiúk is utálni fognak".

Világos, ez semmiféle, sem normális, sem kóros apai szeretetnek nem nevezhető, hanem olyanfajta szóbeli bántalmazásnak, ami a gyerek egészséges lelki fejlődését súlyosan veszélyezteti. De J.M. nem elégedett meg ennyivel.

Bántalmazási repertoárja széles és meglehetősen eredeti volt. Változatos módszereinek ismertetése szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, csak ízelítőül álljon itt néhány: A biológus végzettségű J.M. azt javasolta egyszer Zsuzsának, a kislány arcát sósavas alkohollal mossa le. Amikor viszont csak ő volt Évikével, a gyerek nemi szervét a mosdatás végeztével nemegyszer csípős, maró hatású ún. tigrisbalzsammal kente be. A bántalmazások során azt is mondogatta a fájdalomtól sikítozó kislánynak, ő most csak gyógyítja, hisz ő a legjobb orvos a világon. Apró sebeket is ejtett a gyereken, s aztán nyalogatta a vérét. Ilyen és hasonló cselekményekkel keverve követte el dr. J.M. a kislánya elleni szorosan vett szexuális erőszakcselekményeket. Csókolgatta Évike nemi szervét, szétfeszítette lábait, lefogta kezeit, letakarta a fejét, ráfedüdt teljes súlyával, nyomogatta a gyerek csiklóját, hozzádörzsölte nemi szervét lánya hasához, végbélnyílásához, végül letörölte a gyerek hátáról vagy hasáról az ondót.

A bántalmazások közben dr. J.M. a Zsuzsa által már hordott, tehát Zsuzsa testszagát hordozó ruhaneműket, trikót, hálóinget adott a gyereknek, mondván, "itt van anyaszag". Ezáltal J.M. úgyszólván Zsuzsát is bevonta a bántalmazásokba, hogy aláássa Évikének az anyjába vetett bizalmát.

Minderre és az összes többi kínzási-félelemkeltési, az anyától való elidegenítési módszerére csak jókora késéssel derült fény, hiszen az apa a kislányt rendszeresen megfenyegette, hogy ha bármit is elmond az anyjának, akkor rágyújtja a lakást, kinyírja őt is, és az anyját is. Az apa azzal is fenyegette Évikét, hogy bárki, akinek beszél a bántalmazásokról, utálni fogja. De a legvészjóslóbb az a fenyegetőzése lehetett a 3-4 éves kislány számára, mely szerint ha Zsuzsának bármit is elmond a bántalmazásokról, akkor az anya annyira megundorodik tőle, hogy az apjának adja, és akkor ő, az apa, "minden este ezt játszhatja vele".

A kislány az első apai fürdetés után nem akarta elengedni anyját otthonról. Noha Évikének külön szobája volt, nem volt hajlandó ott aludni, csakis anyja mellett. Valahányszor Zsuzsa éjszaka wc-re ment, Évike sikítva rohant utána. Évike óvónője jelezte, hogy a gyerek elkülönül társaitól. A kislány ugyan számos jelét adta annak, hogy valami nincs rendben, de ezekből sem Zsuzsa, sem felnőtt barátnői, sem az orvosok nem tudták megfejteni, mi lehet a baj. Ekcéma elleni kenőcsöket javasoltak az orvosok a kislány puncijára, de hiába. J.M. ellenben kiröhögte Zsuzsát, "túlságosan magadhoz szoktattad a gyereket".

Évikének egy idő után érzékeny és vöröslő lett a szeméremdombja. Az orvosok nem értették, miért. Zsuzsa sem értette; egész addig, míg a gyerek egy anyai puszilgatás során megszólalt: "Anya, te nem puszilod meg a puncimat?"

Zsuzsa ekkortól kezdve nem bízta többet Évikét apjára, hanem barátnőit hívta segítségül keddenként. De még sok hónapnak kellett eltelnie, míg a kislány konkrétan beszélni kezdett apja rémtetteiről. Évike több évszakon át vissza-visszatérően "csak" olyasmiket közölt anyjával, hogy nem akar felnőni, nem akar gyereket szülni, nem akarja, hogy megnőjenek a mellei, hogy szőrös legyen a puncija, és ilyenkor mindig sírva fakadt. Az anyai kérdésre, hogy miért mond ilyeneket, mindig azt felelte, "nem mondhatom meg, anya". Évike magukról a bántalmazásokról csak e biztonságban töltött hosszú időszak után, 1998-ban, ötévesen kezdett beszélni, miután megbizonyosodhatott afelől, hogy nem fenyegeti többé apja.

Talán feltűnt az Olvasónak, hogy a fentieket pusztán csak tényként vagy Évike elmondásaiként írtam le, s egyszer sem idéztem egyetlen bírói ítéletet sem. Ítélet ugyanis nincs.

Amikor Évike a szexuális bántalmazásokról beszélni kezdett, Zsuzsa néhány napos tépelődés után feljelentést tett a rendőrségen. Évikét is kihallgatta egy rendőr, aki igazságügyi orvosszakértő és pszichológus is egyszemélyben, s a kislány vallomását elfogadhatónak, hitelesnek találta: Évike "a vele megtörténteket jól követhetően elmondta, az események által kiváltott érzelmi reakciói természetesek voltak. Konfabulációra [ = kitalált történetek elmondására ] utaló jel nem állapítható meg."

Dr. J.M.-et előzetes letartóztatásba tették. J. bátyja, aki híres művészember, ekkor mozgósítani kezdte összeköttetéseit. A J. család ekkortájt el is adott egy jó környéken lévő lakást. A gyanúsítottat kilenc nap múlva kiengedték: "A szökés és elrejtőzés veszélyére önmagában a cselekmény tárgyi súlya nem szolgál alapul a rendezett személyi körülmények mellett" - indokolta az azonnali szabadlábra helyező végzést a letartóztatás elleni fellebezést megvizsgáló bíró. A gyanú szerinti bűncselekményre a törvény betűje 5-15 évnyi börtönt szab ki, annyit tehát, mint egy szimpla emberölésért. Csak emlékeztetőül: a februári cikkemben ismertetett esetben több meleg férfit tartottak 25 hónapig előzetes letartóztatásban a szökés és elrejtőzés veszélyére hivatkozva a hatóságok - noha a vád szerinti "természet elleni fajtalanságot" a törvény "csak" három évig terjedő börtönnel fenyegeti.

Az sem nyugtalanította a szabadlábra helyező bírát, hogy J.M. eredeti szakmája helyett gyógypedagógusként dolgozik, s hogy több gyermekkel egyedül is szokott lenni, mivel maga viszi őket otthonukból az iskolába - "szívességet" téve az elfoglalt szülőknek. Nincs olyan adat, amelyből arra lehetne következtetni, hogy fennáll a bűnismétlés veszélye, határozott a bíró. A hatóságok nem indítottak széleskörű nyomozást J.M. ellen, hogy kiderítsék, bántalmazta-e beszélni sem tudó fogyatékos gyermek neveltjeit is. Így valóban nem volt erre utaló adat. De a bíró még csak a veszélyt sem látta fennforogni...

A rendőrök ezután kihallgattak több tanút is, akik vallomást tettek Évikének a bántalmazások alatti, szokatlanul hisztis időszakáról, illetve akiknek a kislány szintén elmondta, miket művelt vele apja. A vallomások egybehangzóak voltak.

A nyomozás során kirendelt nőgyógyász szakértő megállapította, hogy Évike "szűzhártyája ép, körkörös, rajta sérülés vagy annak nyoma nincs". Kijelentette, hogy "nem történt erőszakos közösülés vagy annak kísérlete", noha a feljelentés szerint sem próbálta dr. J.M. nemi szervét lánya hüvelyébe helyezni. A szakértő tehát válaszolt egy olyan kérdésre, amely nem is merült fel.

A fentebb említett pszichológus szakértő nem vizsgálta ki az apát. Nem tudni, miért nem kérték erre. J.M.-et csak elmeorvosi vizsgálatnak vetették alá, amely megállapította, hogy beszámítható, nem ideg- és elmebeteg, továbbá, hogy "szexuális aberrációra utaló eltérés nem merül fel" - igaz, arra nem veszteget az elmeorvosi vélemény egy szót sem, miképpen vizsgálták ki J. szexualitását azon kívül, hogy kérdésre válaszolva "az ellene felhozott vádat alaptalannak minősíti, hazugságnak tartja".

J.M. kivizsgáltatta azonban magát egy magánpraxist folytató pszichológus igazságügyi szakértővel, aki - a szakvéleményében fel nem tüntetett honorárium ellenében - úgy találta, hogy J.M. "személyiségvonásaiban az átlagosnál nagyobb fokú infantilizmust lehetett észlelni", ám az "adatok közvetlen szexuális eltévelyedésre vezető magatartás (sic!) motiválását nem képesek magyarázni." ... "A vád tárgyát képező magatartás tény kérdés, amelynek létrejötte pszichológiai aspektusból sokféle módon interpretálható".

A "ténykérdések" vizsgálata azonban elakadt. Időközben az ügy első rendőrségi vizsgálója új lakásba költözött, valamivel később aztán más rendőrök vizsgálták tovább az ügyet. Pontosabban az érdemi vizsgálatok leálltak, s pusztán formálisan ment végig az akta számos rendőr kezén. Zsuzsa nemegyszer próbált érdeklődni a rendőrségen az ügy állásáról, ám egyre csak közömbös elutasításba ütközött.

A feljelentés után 10 hónappal került sor Évike második, a rendőrség által elrendelt pszichológus szakértői vizsgálatára. A szakvélemény szerint Évike "pszichikuma az elkövetett bűncselekmény miatt súlyosan károsodott", "az elmondottak életszerűek, apjáról készült rajza is alátámasztja a szexuális zaklatás tényét", "a vizsgálat során alkalmazott projektív technikákban a jelentésadás nem tanítható be, az anya gyermekét nem befolyásolhatta".

J.M. szexualitását ekkor még mindig nem vizsgálták. Újból csak emlékeztetőül: a februári cikkemben írott kilencvádlottas ügyben a serdülőkorú fiúkkal egyetértésen alapuló kapcsolatot tartó meleg és biszexuális férfiakról a nyomozás harmadik hónapjában mind azt állította a pszichológus szakértő, hogy "hajlamosak a gátlástalan szexuális cselekedetek elkövetésére".

A szabadlábon lévő J.M. azonban panaszt emelt a gyanúsítás ellen, minek nyomán őt is megvizsgálta pszichológus szakértő, a feljelentés után 14 hónappal. A szakértő szerint Évikén nem mutathatók ki a trauma jelei - a bántalmazási cselekmények abbamaradása után két évvel és kilenc hónappal. Ugyanakkor annak sincs nyoma, hogy a szakértő milyen módon kívánta a trauma nyomait feltárni, hisz ő maga írta le, hogy "a feljelentésben megfogalmazott cselekményekre nem kérdeztem rá, s azok hosszú idővel ezelőtt történtek".

Ez a szakértő is rögzítette ugyanakkor, hogy Évikével kapcsolatban a képzelődés gyanúja nem merült fel.

Az eredmény: a rendőrség megszüntette a nyomozást arra hivatkozva, hogy: "A lefolytatott nyomozás során olyan személyi vagy tárgyi bizonyítékokat felkutatni nem volt lehetséges, mely a bűncselekmény elkövetését kétséget kizáróan bizonyítaná dr. J.M. terhére." Zsuzsa panaszt emelt, mire sor került még egy pszichológusi vizsgálatra, hasonló eredménnyel. A nyomozást egy év elteltével a rendőrség ugyanezzel az indokkal ismét lezárta. Zsuzsa újabb, a tények fel nem tárását kifogásoló panaszát elutasították.

Hogy akkor végül is a nem kitalált "megfogalmazott cselekmények" megtörténtek-e, ennek eldöntését semmilyen hatóság nem vállalta magára. A vádemelés elmaradt. Büntető bíróság nem küldött idézést dr. J.M.-nek.

A nyomozást megszüntető hatóságoknak nem tűnt fel, hogy a büntetőeljárási törvény szerint annak eldöntése, hogy a bizonyítékok elégségesek-e a vádlott bűnösségének megállapításához, a bíróság feladata. A nyomozó és a vádhatóság feladata pedig a bizonyítékok feltárása és bíróság elé terjesztése. Úgy látszik, ez csak akkor megy felettébb gördülékenyen, ha homoszexuális a vádlott.

A februári és márciusi cikkeim olyan esetekről szóltak, ahol a bíróságok büntetést szabtak ki felnőtt férfiakra, mivel a bíróság által valósnak ítélt vád szerint serdülőkorú fiúkkal létesítettek szexuális kapcsolatokat. Számos vádpontban nem álltak rendelkezésre tárgyi bizonyítékok, csakis a "sértettek" gyakran még csak nem is következetes vallomásai. Akkor az ott, a meleg férfiak ellen elég volt. Ennyit a törvény előtti egyenlőségről.

Dr. J.M. a mai napig is gyógypedagógus.




jg fotó   (C) copyright Juhász Géza
Minden jogomat fenntartom - Élj te is a fenntartás jogával :)
honlap: http://juhaszgeza.hu