A rendőrség mint korlátolt felelősségű társaság

1997 februárjában négy rendőr - minden ok nélkül - megvert egy homoszexuális férfit. Az ügyészségi nyomozóhivatal nem akadt az elkövetők nyomára, a polgári peres eljárás is eredménytelenül zárult, melyet az áldozat a Budapesti Rendőr-főkapitányság ellen indított.
Megjelent a Mások 2001. novemberi számában
Az előző két cikkemben olyan rendőri eljárásokról írtam, amelyekben a rendőrök, noha kisebb-nagyobb okuk volt az intézkedésre, munkájukat feltűnően önkényesen végezték. Ritkábban ugyan, de találkozunk velejéig törvénytelen rendőri cselekményekkel is.

Az alábbi hosszabb idézetben a harmincas éveiben járó Péter, a Habeas Corpus Jogsegély egyik legelső ügyfele írja le a vele történteket:

1997 február 22-én szombaton 16.00 óra körül a Keleti pályaudvar felé tartó egyik metrókocsin utaztam. Leszálláshoz készülődve a kocsi második ajtójához közeledtem, ahol egy 18 év körüli fiatalember állt az ülések végén lévő fémrúdnak támaszkodva és walkmant hallgatott. Mivel kb. fél méterre lehettünk egymástól, az általa hallgatott zenéből próbáltam egy-két foszlányt kivenni, eközben néhányszor a szemébe néztem. Amikor a metrószerelvény megállt, én kiszálltam és elindultam a kijárat felé. Oldalt pillantva azt vettem észre, hogy bár megállás előtt nem úgy tűnt, hogy le akart volna szállni, a fiatalember is kiszállt, de amikor

elkapta a tekintetem,

a második ajtón át visszalépett a metrókocsiba. Én tovább folytattam utamat, együtt a kijárat felé hömpölygő tömeggel.

A mozgólépcső aljánál azonban meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a fiatalember már ott áll és mereven engem bámul. Amikor mellé értem, kissé megálltam, hogy előttem a mozgólépcsőre léphessen, de mivel ő ezt nem tette meg, én ráléptem a mozgólépcsőre és folytattam az utamat. Körülbelül félúton visszapillantottam és láttam, hogy a fiatalember hozzávetőleg 10 lépcsőfokkal mögöttem van.

Furcsának tartottam, hogy követ, ezért a mozgólépcső felső végétől kb. 20 méterre, a pénztárak előtt megvártam őt, odamentem hozzá és a következőt kérdeztem: "Milyen zenét hallgatsz?" Ő mereven nézett rám, mire én megismételtem a kérdést. Nem válaszolt, hanem a pénztárak mellett lévő diszpécser fülke irányába ment. Én a pénztárablakhoz mentem és vásároltam két jegyet, majd folytattam az utam a pályaudvar felé. Az aluljáróban lévő tér közepén

utolért két rendőr,

akik igazoltattak és megkértek, hogy fáradjak be a diszpécser szolgálatra. Többször megkérdeztem, hogy mi okból igazoltatnak, közben láttam, hogy az említett fiatalember a felüljáró fala mellett áll és lopva les minket. Ők végül azt a feleletet adták, hogy én az illető fiatalembert követtem, ezért igazoltatnak. Az én válaszom az volt, hogy "Ez érdekes, mert a fiatalember követett engem." Ők erre azt válaszolták, hogy ez lehetetlen. [Megjegyzem, hogy a metró mozgólépcsőinél felszerelt kamerák, ha az azokkal készült felvételeket megőrzik, igazolni tudják, hogy nem én követtem a fiatalembert, hanem ő engem.]

A rendőrök bekísértek a diszpécser szolgálatra, ahol az egyik, kb. 175 cm magas egyenruhás rendőr nekem szegezte a kérdést:

"Ön homoszexuális?"

"Így van" - feleltem én. Ekkor megparancsolta, hogy fáradjak be egy kis ablaknélküli helyiségbe, amely a diszpécser szolgálat folyosójáról nyílott balra és pár lépcsőfok után jobbra fent. A kis helyiségben egy másik rendőr felszólított, hogy ürítsem ki a zsebeim tartalmát egy vászonnal borított asztalra. Én ezt megtettem és leültem a helyiségben a fal mellett lévő két pad egyikére. A rendőr felszólított, hogy álljak fel. Engedelmeskedtem.

Ekkor bejött a helyiségbe az a rendőr, aki homoszexualitásom felől érdeklődött, és megkérdezte tőlem, hogy miért szólítottam le a fiatal srácot. Én azt válaszoltam neki, hogy nem akartam molesztálni a fiatalembert, mindössze annyit kérdeztem tőle, hogy milyen zenét hallgat, és ezt azért, mert a fiatalember utánam jött a mozgólépcsőn. Ő ekkor a jobb könyökével

gyomorszájon ütött.

Én, pár másodperc múlva, amikor megtudtam szólalni, kértem, hogy mondja meg a nevét. Újabb ütést kaptam, ezúttal a mellemre.

A helyiségben újabb rendőrök jelentek meg, akik közül hárman, (a helyiség annyira szűk volt, hogy többen nem is tudtak volna hozzám férni) ütlegelni kezdtek a fejemen és más testrészeimen, a lábukkal pedig rugdostak. Én az egyik padra húzódtam, két kezem a fejem elé tartottam és lábaimat megemelve próbáltam védekezni a rám zúduló ökölcsapásoktól és rúgásoktól. Közben azt kérdeztem tőlük fennhangon, hogy "Milyen bűncselekményt követtem el?", de ők nem válaszoltak; néha amikor a kezeim között ki tudtam tekinteni, csak a szemükből sugárzó gyűlöletet és megvetést láttam. 5-10 percig tarthatott az ütlegelés, amelynek megszűntével az előbb említett kb. 175 cm magas rendőr rámszólt:

"Törölje le a homlokáról a vért!"

Én elvettem az asztalról három papírzsebkendőt, amelyeket előzőleg a zsebemből ürítettem ki és mind elhasználtam őket. Ezután, egy kivételével, a rendőrök kivonultak a kis helyiségből. A bent maradt rendőr felszólított, hogy pakoljam vissza személyes tárgyaimat a zsebeimbe.

Közben az egyik, szőkésbarna hajú, 35 év körüli rendőr, aki biztosan az ütlegelők között volt, visszatért és lehajolva a lábaimat vizsgálgatta. Én láttam, hogy nadrágomon fekete bakancs nyomok vannak. [Megjegyzem, hogy a rúgások által összepiszkított nadrágom még érintetlenül megvan]. Ő azt mondotta nekem, hogy megrúgtam és ezért akár három évet is kaphatok. Nem válaszoltam a provokációra. Ő elkérte a személyi igazolványomat, bement a diszpécser helyiségbe, majd pár perc múlva visszatért.

"Most el lehet menni!"

- mondotta, és a felsőkaromnál fogva kilökött az aluljáró terébe. Ekkor az idő 16.40 körül lehetett.

Péter följelentést tett az ügyészségi nyomozó hivatalnál az ismeretlen rendőr elkövetők ellen a "bántalmazás hivatalos eljárásban" elnevezésű bűncselekmény miatt. Groteszkül hangzik ez, hiszen semmiféle hivatalos eljárás nem folyt. A rendőrök nem készítettek följegyzést Péter előállításáról - hiszen annak nem is volt semmilyen törvényes oka. Nyilván nem akarták azt sem, hogy ne maradjon nyoma, kik voltak.

A nyomozást az ügyészségi nyomozó hivatal azzal az indoklással zárta le, hogy

nem volt megállapítható

az elkövetők kiléte. Nem azt állította tehát a határozat, hogy nem történt bűncselekmény, hanem hogy nem tudni, kik tették.

A szembesítésen megjelent 11 rendőr között Péter nem ismerte fel támadóit. Kérését, hogy megtekinthesse a rendőrőrs teljes állományát, kb. 50 személyt, az ügyészségi nyomozók megtagadták. A rendőrök elleni sikertelen nyomozás tanulságait is megírta Péter: a "Mi a teendő, ha rendőri erőszak áldozatává lettünk" című jegyzetében tanácsokat ad arra nézve, hogyan rögzíthetjük a bizonyítékokat. Az írás megtalálható a Habeas Corpus Munkacsoport honlapján a http://habeascorpus.hu/tudja-e/mi.a.teendo.ha.rendori.eroszak.htm címen.

Mivel a tettes rendőrök nem váltak ismertté, ellenük büntetőeljárás nem folyt. Péter azonban polgári pert indított a Budapesti Rendőr-főkapitányság mint intézmény ellen, mivel a rendőrség mint munkáltató felelős a rendőrök által e minőségükben okozott károkért. Péter

bizonyítani kívánta

a bíróságon, hogy őt rendőrök bántalmazták - úgy vélte, vannak bizonyítékai, amelyekkel alátámaszthatja ezt, annak ellenére, hogy a konkrét rendőrök nem lettek meg. Például ilyen bizonyítékként ajánlotta föl a bíróságon annak a nadrágnak a vegyi vizsgálatát, amelyet az atrocitás során viselt, s amelyen a rendőrcsizma nyomai megmaradtak.

A Fővárosi Bíróság azonban a bizonyítási indítványoknak nem adott helyt. Az egyik tárgyaláson magam is jelen voltam, saját fülemmel hallottam, amint a bíró ingerülten kijelentette,

"semmi értelme nincs"

a vizsgálódásnak, mivel a bíró szerint "úgyse lesznek meg" a rendőr elkövetők, ha eddig nem találta meg őket az ügyészségi nyomozás. Többször mondogatta a polgári bíró, hogy ő nem rendelhet el nyomozást. A bíró szemlátomást nem akarta érteni, miféle eljárásban is ül a pulpituson. Hiszen Péter sem konkrét rendőrök elleni nyomozást javasolt, hanem bizonyítékokat a rendőrség felelősségének megállapítása érdekében. Bizonyítani pedig polgári eljárásban is lehet - nem a hatóság, hanem - az érdekelt felek által, és a pervesztes fél költségére.

"Mivel [ Péter] az eseményekhez közeli időpontban sem ismerte fel az őt bántalmazó rendőröket, már nincs remény arra, hogy két és fél év után őket felismerhesse. Ezért a bíróság a felperes által felajánlott bizonyítást nem rendelte el" - szólt a bírósági ítélet indoklása. Úgy látszik tehát, Magyarországon egy megyei bírósági bíró megteheti, hogy szándékosan nem érti meg a kereset lényegét, s elutasíthatja a rendőrség elleni bizonyítékok kivizsgálását arra hivatkozva, hogy nincsenek bizonyítékok konkrét rendőrök ellen.

A bíró nem magyarázta meg, miért nem tekinti érvényesnek a Polgári Törvénykönyv 348. §-át: Ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben

a munkáltató felelős.

Nem hivatkozott ilyen eltérő rendelkezést tartalmazó jogszabályra sem, hisz ilyen nincs: A rendőrök nem független alvállalkozók, hanem az államhatalom képviselői. Ha az állam ad nekik hatalmat, akkor az állam felel is értük. Egy képzeletbeli jogállamban.




jg fotó   (C) copyright Juhász Géza
Minden jogomat fenntartom - Élj te is a fenntartás jogával :)
honlap: http://juhaszgeza.hu