Eltűnt perek nyomában

Miért nincsenek (és nem is lesznek még jóideig) látványos meleg-perek? A politika és a jog lassú olvadása.
Megjelent a Népszava 2003. december 24-i számában.
A parlament az év utolsó hónapjaiban vitatta meg az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, amely sok más csoport között a szexuális kisebbségek számára is jogvédelmet ígér a diszkriminatív cselekedetek jónéhány - bár nem minden - fajtájával szemben. Ugyan akadt három képviselő a parlamentben, aki kétségbe vonta a szexuális kisebbségieket megillető általános jogvédelem szükségességét, a dologról mégsem folyt jelentős vita. A parlament józan többsége nem ült fel a három képviselő által aláírt ama - igen ostoba - kifogásnak, miszerint hazánkban évente átlagosan egy homoszexuális férfipedagógus visszaél egy tanítványával, s ezek miatt a bűncselekmények miatt meg kéne fosztani a többszázezer meleg, leszbikus és biszexuális polgártársunkat a törvényi jogvédelemtől azokban az esetekben, amikor őket sújtja valamilyen törvénytelen, diszkriminatív intézkedés. Mielőtt az országgyűlés emberi jogi bizottsága nagy többséggel leszavazta volna a jogfosztásra tett írásos indítványt, mintha már az előterjesztő képviselők is restellték volna javaslatukat. Ugyanis a legcsekélyebb erőfeszítést nem tették, hogy érveket hozzanak fel felvetésük mellett. Nem is igen tehették volna ezt a nevetségessé válás veszélye nélkül, hiszen az elmúlt egy évben igencsak telivolt a sajtó kislányok sérelmére szexuális erőszakot elkövető férfiak, közöttük pedagógusok, nevelők, edzők bűnügyeivel. Bizonyára érezték, politikai hitelüket nulláznák le, ha a gyerekek elleni erőszak eseteinek 99%-át kitevő heteroszexuális erőszakot, ami 98%-ban lányok elleni férfierőszakot jelent, bármivel is természetesebbnek vagy elfogadhatóbbnak, vagy akár csak ismeretlen jelenségnek vélnék az 1%-ot kitevő, fiúk elleni férfierőszakkal szemben. Érveket a többségi képviselők és a kormány sem hoztak fel. Szavaztak és kész.

Lassan jutottunk el idáig. 1993-ban még egyszerűen lebuzizták azt a képviselőt, aki állami támogatást javasolt az egyetlen meleg érdekvédelmi újság, a Mások számára. 1996-ban a parlamentben nyílt színi buzizással vélt híveket szerezni egy azóta már bűnügyi tanúvá bukott politikus. 1999-ben is akart egy nagy párt, amelynek elnöke tekintélyének kockáztatása nélkül kerek perec kijelenthette, hogy a szexuális kisebbségieket Magyarországon nem is éri diszkrimináció. Aztán valami történhetett, hiszen a 2002-es választási kampány során még az emberi jogok egyébként legeltökéltebb tagadói sem próbálták kampányfogásként alkalmazni a melegek elleni gyűlöletszítást. Hallgatás volt, s ez jelenti egyelőre még mindig a haladást.

Ami nem csoda, hiszen a szexuális kisebbségiek csoportjainak társadalmi helyzetét is változatlanul a láthatatlanság és a hallgatás szavaival lehet legjobban jellemezni. A napfényre kerülő diszkriminatív esetek száma azért mutat csökkenő tendenciát, mert az Alkotmánybíróság 2002-ben - kilenc évi hallgatás után - eltörölte a melegeket kifejezett üldözésben részesítő paragrafust. Amikor az Alkotmánybíróságnál kifogást emeltünk a döntés kilencévi halogatását lehetővé tevő joghézag miatt, panaszunkat a testület elutasította, mondván, hogy az ügyek jellegéből adódóan különböző időtartam szükséges az indítványok elbírálására. Egy hangos, jó érdekérvényesítő csoportot aligha merne az Alkotmánybíróság ennyire szemforgató szöveggel lerázni.

A szexuális kisebbségek azonban egyelőre a gyenge csoportok közé tartoznak. A kisebbségi személyek többsége a hallgatással tudja magát megóvni a kirekesztéstől. Ha pedig valamilyen körben mégis kitudódik identitása, a szinte menetrendszerűen bekövetkező véletlen elbocsátások, zaklatások, családi elhidegülések ellen is még mindig hathatósabb védekezés a hallgatás folytatása, a környezetváltoztatás. A jogaikért kiállókat ugyanis olyan halmozott megkülönböztetés sújtja, amit csak nagyon kevesen kerülhetnek el.

Amikor 1997-ben a Habeas Corpus Munkacsoport jogsegélyszolgálatának munkáját többedmagammal elkezdtük, egy csomó elképzelésünk volt arról, miféle problémákat fogunk feszegetni, milyen pereket fogunk indítani. Az csak természetes, hogy gyakran kellett megdöbbennünk, amikor korábban el nem képzelt diszkriminációfajtákkal találkoztunk: úristen, hát ez is előfordulhat nálunk? Kínosabb azonban, ha kiderül, hogy egy problémakör valóban létezik, de nemigen tudunk benne előrelépni: A diszkriminációra panaszkodó ügyfeleink a leggyakrabban jogtalan elbocsátás áldozatai lettek. Számítottunk erre, már a megalakulásunk előtt több esetről hallottunk. Az újságíróknak is ez a fajta megkülönböztetés jut elsőként eszébe, ha a melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzneműek elleni jogsértésekre kerül a szó. A jogsegély vezetőjeként sok újságíróval beszélgettem az idők folyamán, s sok riporter ajánlotta, ha lesz valami elbocsátási ügy, csak szóljak nekik, és majd szívhezszóló anyagot állítanak össze belőle, az előítéletes főnök dadogni fog a kamerák előtt, sötétsége miatt örökre megszégyenül, s a közvélemény az üldözött kisebbségi mellé áll.

A diszkriminációról alkotott népszerű és leegyszerűsítő elképzelések az áldozatnak a népmesék legkisebb királyfiának büszke ártatlanságát tulajdonítják. A mítoszbeli alkalmazott kirúgásakor ezért rögvest bírósághoz fordul, s a Munka törvénykönyve 5. §-ára hivatkozik: "A munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni ... a munkaviszonnyal össze nem függő körülmény miatt." A bíróság megállapítja a munkaviszony megszüntetésének jogellenességét és kártalanítja a diszkriminált alkalmazottat. Mindez olyan szép, csodálkoznunk is kéne, ha így lenne. De nincs így. Az eddig eltelt hat év alatt nem indíthattunk egyetlen munkaügyi pert sem. Egyetlen ügyfelünk sem kérdezte meg a bíróság előtt a volt munkáltatóját: "Buzi vagyok, na és, miért baj ez?" Ügyvédeink sem tarthattak egyszer sem diplomatikus perbeszédeket a munkahelyi diszkrimináció káros és jogellenes voltáról, nem kérhették a bíróságot sem a munkaviszony helyreállítására, sem kártérítés megítélésére.

Még 1994-1995 körül járta körbe Budapestet a hír, hogy az egyik multinacionális gyorsétteremből kitettek egy meleg fiút, mondván, hogy a vendégeknek nem tetszik a "lányosan" kinéző felszolgálófiú. Ki is agyaltuk páran, hogyan fogunk nemzetközi nyomást gyakorolni a cég vezetésére. Ha Magyarországon belül nem is kelt megütközést, hogy kirúgják a melegeket a ... étteremlánctól, gondoltuk, majd botrányt fog kelteni nyugaton, ahol a fő-fő kapitalistáknak már ügyelniük kell a kisebbségek jogaira. Elbocsátás Budapesten, tömeges tiltakozás és bojkott New-Yorkban. A magyarországi helytartók röpülnek, amerikai intézkedésre a magyar alkalmazottat egy hét alatt visszaveszik, s még fájdalomdíjat is kap.

Ez az az elképzelésünk, amelyik nyolc év óta sem vesztett ártatlan tetszetősségéből. Nem próbálhattuk ugyanis ki. A fiú nem jelentkezett. Az elbocsátásáról való tudomásunk nem vált dokumentált ténnyé, megrekedt pletykaszinten, erre azonban nem lehet tiltakozó kampányt építeni.

Azóta is évi 5-8 esetről van tudomásunk, amikor a munkáltató minden valódi indok nélkül elbocsátja homoszexuális, leszbikus, biszexuális, transzszexuális alkalmazottját, vagy ilyen ok miatt nem vesz valakit állásba. Az egyik legabszurdabb eset az, amikor egy jóhírű budapesti liberális intézmény könyvesboltjába, ahol éppen a nők és férfiak, valamint a szexuális kisebbségiek társadalmi és jogi egyenlőtlenségéről szóló - külföldön kiadott - könyvek százait árulják, azzal az indokkal nem vettek fel egy a főnök szerint fiús kinézetű huszonéves leszbikus nőt, hogy kinézete miatt valószínűleg őhozzá fordulna kérdéseivel a vevők többsége, s ez megbontaná az alkalmazottak egyenlőségét. Az illető hiába volt már akkor is aktivistája szabadidejében az egyik érdekvédelmi egyesületnek, mégis tartott attól, hogy rosszabbul járna, ha pert indítana.

Az esetekről néha ismerősökön keresztül hallunk, máskor a jogsértett telefonál, tanácsot kér, hogy aláírja-e a munkaviszony "közös megegyezéssel" való megszüntetését akkor is, ha nem akarja megszüntetni. Gyakorta pedig már csak utólag számolnak be saját nem önkéntes "közös megegyezésükről". Tipikus az is, hogy nem maga a diszkrimináció áldozata jelentkezik, hanem a barátja, élettársa szeretné az illetőt az érdekeiért való jogi fellépésre rábeszélni, és ő kér tőlünk információkat ehhez, hátha sikerül fölbátorítania barátját a perindításra. Máskor jóakaró beszél nekünk az esetről: "tudjanak róla". És mi mindig azt feleljük, tudjuk, hogy szokott ilyesmi lenni. Szívesen tennénk is már valamit ellene.

Olyan eset persze nem fordul elő, hogy ráírnák az elbocsátólevélre, hogy "a felmondás oka: a munkavállaló homoszexuális". A főnökök nem hülyék. Ugyanakkor van, hogy szóban egyenesen megmondják, "buzikra itt nincs szükség", miközben a felmondópapírra leltárhiányt írnak, máskor a meleg alkalmazott elől egyszerűen csak "elfogy a munka", vagy épp fordítva, olyasmivel bízzák meg, amire nem terjed ki a szakképesítése, de az is többször előfordult, hogy az után, hogy az alkalmazott felhagyott vonzalmai titkolásával, egy-két nappal "átszervezést" tartottak. Az is a jól bevált diszkriminatív trükkök közé tartozik, hogy a meleg alkalmazotton egyszeriben számon kezdenek kérni egy olyan követelményt, amit évek óta bárkinek bármikor szabad volt megszegnie.

Két esetet ismerünk, amelyben a szexuális kisebbséghez tartozó személy elbocsátása ellen bírósághoz fordult, mindketten eredeti állásukat szerették volna megtartani: egy speciális képzettségű tanár valamint egy rendőr. Egyiküknek sem volt esélye arra, hogy képzettségüknek megfelelő másik állást találjanak. Végszükségben indítottak tehát munkaügyi pert. De ezekben az esetekben sem került a bíróság asztalára a kérdés, szabad-e valakit csak azért elbocsátani, mert szexuális kisebbséghez tartozik. A pereskedés tárgyává csak azok a mellékes ürügyek váltak, amiket a munkáltató eszelt ki.

Sokat töprengtünk azon, miért nem tudjuk jogi útra terelni a jogtalan elbocsátásokat, miért nincs belőlük sem látványos, sem semmilyen per. A legvalószínűbb oknak azt érezzük, a munkáltatók ismerik a törvényt, és pontosan érzik, melyik alkalmazott lenne hajlandó bírósághoz fordulni, s melyik fél. A megkülönböztetett alkalmazottak ugyanis nem bátor királyfiak, hanem többnyire szorongó, önmaguk elfogadásával küszködő kisebbségiek. Szexualitásukat sokan kínosnak érzik, olyannyira, hogy amíg csak lehet, kerülik a "leszbikus", "homoszexuális", transz stb. szavak kiejtését - gyakran jogsegélyünk munkatársai előtt is.

Elmondják panaszukat barátjuknak, vagy nekünk telefonon, majd néhány nap elteltével minden biztatás ellenére megtörnek, aláírják a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését, nem követelik a munkáltatótól jogaik tiszteletben tartását sem szóban, sem írásban, nem tesznek hivatalos panaszt a munkaügyi felügyelőséghez, nem fordulnak bírósághoz. Nem akarnak hírességek lenni - mondják sokan - s főleg nem szexuális irányultságuk folytán. Nem bíznak a zárt tárgyalásban. Attól tartanak, ha nekiállnának pereskedni, aligha találnának új munkahelyet. A régit pedig, ahol így elbántak velük, megutálták. Szégyenkezve állnak neki új munkát találni, sérelmeiket inkább maguk, mint a főnök ellen fordítják. Nincs erejük problémáikat maguktól eltávolítva szemlélni, s a jogok nyelvére fordítani, ehelyett befelé fordulnak, rosszabb esetben meghasonlanak, depressziósak, alkoholbetegek lesznek, öngyilkosságot kísérelnek meg.

A köztársaság felelős politikusai közül a legjobb szándékúak is beérik annak ismételgetésével, ők mily nagyon kiállnának a diszkrimináció áldozatai mellett. S nagyon könnyű ezt mondaniuk. Mindaddig, amíg az áldozatok valahogy nem jönnek elő.




jg fotó   (C) copyright Juhász Géza
Minden jogomat fenntartom - Élj te is a fenntartás jogával :)
honlap: http://juhaszgeza.hu