Mit ettem ma?

azaz 1998 november 9-én

Mivel tegnapról sok rizs (=vízben főtt barnarizs) maradt, főleg azt. Korán reggel fél hatkor felkeltem, mert nagyon nem ment az alvás. Mindjárt reggelire a szintén tegnapról maradt fűszeres lencsét (vízben főtt lencse, főzés után adtam hozzá szójaszószt, füstaromás olajat, olivaolajat, kevés tengerisós vörösborecetet --  juteszembe, a vízbe is öntöttem vörösbort, mert a tegnapelőtti buliból maradt - bazsalikomot, szurokfüvet, borsikát, római köményt és pirospaprikát, újabban ez a mindenem) kaptam be rizzsel. Tízóraira először mákot daráltam, s azt kevertem össze bioagávésziruppal, fahéjjal, birsalmabefőttel és annak levével, valamint természetesen rizzsel. Aztán tettem-vettem, közben megfőztem a nagyszemű vörösbabot (hasonlóan fűszereztem mint a lencsét, csak rozmaringot, tárkonyt és köményt is szórtam bele) és durumtésztát is főztem hozzá, bár még mindig van a rizsből. Most dél van, nem tudom, eszek-e ma még.

és 2003. december 27-én?

Először is kimentem a Biopiacra a Marcibányi térre és vettem többmindent, egyebek közt savanyú káposztát, amit hazaérkezésem után egy tálban jól megszórtam őrölt köménnyel és a kezemben szétmorzsolt kapormaggal, majd leöntöttem kukoricaolajjal, és összekevertem, és eltettem állni. A reggelim két starking-szerű alma volt, amit a három nap óta csíráztatott búzacsírával együtt ettem meg, persze a magok belsejével együtt, mert az a legfinomabb az almában. Az ebéd: A szintén három napja csírázó lencsét megszórtam őrölt római köménnyel, megolajoztam kisebb részt arbequina oliva olajjal, nagyobbrészt kukoricaolajjal, és mindezt megpirítottam egy lábasban. Mikor már finom sült szaga lett, levettem, kovász nélküli rozskenyénnyel és fekete retekkel ettem, és nem győztem csodálkozni, micsoda finom ez így együtt. (Az arbequina típusú olajbogyóból nyert olivaolaj lágyabb és aromásabb a többinél, ajánlom mindenkinek, nem drága.)

és 2004. december 24-én?

Ébredés után egy órával megettem négy kiwit és két kis narancsot. Ittam aztán fél liter zsályateát. De nem ám valami közönséges fanyar zsályából, hanem az anyáméknál termő illatos fajta orvosi zsálya szárítmányából (amely zsályát egyébként én fedeztem fel és szedtem magját, az anyám vetette, néha ápolgatta, a magam adagját én vágtam, szárítottam, stb). Aztán amikor megéheztem, elővettem a tegnapelőtt a biopiacon vett savanyú káposztát, mivel már elfelejtettem, hogy pont egy éve már leírtam a savanyú káposzta mikéntjét. Először is kivettem a káposztából a fekete borsszemeket, mert nem szeretek rájuk harapni. Aztán megszórtam jó sok őrölt köménnyel, édes és csípős piros paprikával (amit az anyám vett a Békésen őstermelőktől, semmi brazil import), olivaolajjal meglocsoltam egy kicsit, és összekevertem, és azon nyomban megettem rozskenyérrel (nem rozsos és egyéb hamisítványokkal, hanem igazi barna rozskenyérrel). Ja, ez az adag savanyú káposzta fél kiló volt, de olyan finom, hogy egyszerre mind elfogyott. Ha most szörnyülködsz, kedves Olvasó, akkor elárulom, hogy egyáltalán nem okozott a köményes-paprikás savanyú káposzta emésztési és bél-galibákat, mivel nem ettem hozzá egyebet. Azt persze ne hidd, hogy a káposzta ettől rögtön könnyű étel lesz, nem lett, kellett hozzá vagy hat óra, míg újból képes voltam az evésre gondolni, és akkor is csak egy kiskanál kaliforniai zsályamézre és hat-nyolc aszalt biofügére.

és másnap?

Mivel a füge nem volt mérgezett, amikor eljött a másnap, egyszercsak megint megéheztem! Ettem két nagy piros édes almát, a nevét nem tudom, a biopiacon árulják, hasonlít a starkingra és a gálára, de nem olyan jó, mint a friss starking. (De jobb, mint a kásásodott starking, mivel megőrzi az állagát és a gyümölcsös aromáját.) Órákkal később elővettem a másik fél kiló savanyú káposztát, és ugyanolyan módon bekevertem, mint tegnap, csak jóval több csípős paprikával és kukoricaolajjal. Szerencsére meg tudtam enni a rozskenyér maradékaival, isteni finom volt, és valamivel könnyebben éreztem magam utána, mint tegnap.

Elfelejtettem tegnap leírni, hogy beáztattam fél kiló szárazbabot mára. De ma eszembe jutott. Csak semmi ijedezés, nem ettem meg mind! A babbal az volt a szándékom, hogy levest főzök belőle, méghozzá természetesen a legeslegfinomabbat. Ennek módját az idén ősszel kísérletezgettem ki, az ihletet a kedvenc török kocsmám adta, ahol is árulnak egyfajta bablevest, ami attól jó, hogy észrevehető mennyiségú paradicsom és paprika van benne, csak az a baj vele, hogy raknak bele marhahúst és nátrium-glutamátot, vagy valami effélét, méghozzá oly mennyiségben, hogy időnként kristályos alakban föl lehet fedezni a tányér alján, és hát a nátrium-glutamát egy olyan valami, ami a könyvek szerint emberi fogyasztás esetén a kínaiétel-szindrómát okozza, amit kicsiben magamon úgy veszek észre, hogy napokig elnehezül a lábam, és egy kissé fölpuffad a bőröm és persze az általános közérzetem is megsínyli, hogy a törökök nem viszik ebben az étteremben tökélyre a saját receptjüket. Nade én! A legjobb, mint általában más is, a vörös babfélékkel, de más színűek is megteszik, a törökök pl. egy valószínűleg elég olcsó fehér paszulyt használnak. Megfőztem a babot vízben alaposan. (Nem a tegnapi vízben, azt alaposan leöblítettem.) Amikor már a bab egy része szétfőni kezdett, hozzáadtam egy halom apróra vágott paprikát, volt közte hegyes enyhén csípős sötétzöld, és többféle piros, egy nagy kaliforniai és több más hasonló, ami a paradicsompaprikára emlékeztet, csak még nem rohadt el, merthát az utolérhetetlen paradicsompaprikának az a baja, hogy nagyon hamar elrohad, nyilván nem csak én imádom, hanem valami mikróbák is. Biztos, ami biztos, beletettem annak a szárított paradicsompaprikának a maradékát is, ami még a nővéremtől volt. (Ha azt akarod, hogy íze legyen, smmiképp ne a legelterjedtebb éretlen zöldpaprikát tedd bele, hanem teltebb ízű, lehetőleg napon éretteket.) Beleaprítottam még a bablevesbe hét kisebb paradicsomot is, ami sajnos elég ízetlen volt és kevés, ezért még hozzáadtam egy üveg paradicsomsűrítmény majdnem kétharmadát (kábé 200 gramm). Mindennek tetejébe jött egy púpozott evőkanál csípős paprikaőrlemény és egy még púpozottabb édes, és valamennyi kukoricaolaj, plusz egy csapott evőkanál tengeri só. Ezt főztem úgy negyedóráig, mialatt megpucoltam egy tekintélyes fej fokhagymát, és még egy másikból is két kövér gerezdet. A leves alatt a tüzet lekapcsoltam, belekevertem a vékonyra szeletelt fokhagymát. Még idejében előkészítettem öt tiszta, nagy befőttes üveget, amelyekbe ennek a mintegy öt liter bablevesnek a nagyrészét belemertem, jó alaposan rácsavartam a kupakjaikat, merthogy ez egy befőzés volt ínségesebb időkre, amikor már nemhogy paradicsompaprika nem lesz, de másfajta se igen! A levesből egy nagytányérnyi maradt ki az üvegekből, de azt már hiába keresnéd nálam. Jó sűrű és csípős lett, ha kipróbálnád te is, nem kell ragaszkodnod az erős paprikához. A bab mentségére is elmondom, hogy a közhiedelmek dacára, noha szintén nem könnyű étel, de nem puffaszt, ha ügyelünk arra, hogy ne együk össze minden másfélével. Így én pl. sem a bableves előtti órákban, se utána nem ettem húst vagy gyümölcsöt vagy valami totál más zöldségfélét, és ezért nem is lett semmi bajom. Nota bene! Nem tettem a bablevesbe - ellentétben a törökökkel, magyarokkal, és még ki tudja ki mindenkivel - vöröshagymát, mivel nem tartok itthon, mert egyszerűen nem szeretem, minekutána az tényleg emészthetetlen számomra és elnehezíti a lélegzésem. Nyilván, ha a vallásod szerint minden ételrecept vöröshagymával kezdődik, csinálhatsz ilyen verziót is. Ennyit a bablevesről, amivel még nem ért véget a nap, hiszen ez csak egy befőzési kitérő volt. Még a savanyúkáposzta után jöttem rá, hogy valami édességre is vágyom ma. Mostanában édesség gyanánt egy roppant egyszerűen elkészíthető zabpelyhes süteménykét variálok. A mai változathoz először is felhasználtam egy kevés tegnapelőttről maradt főtt kölest, ne vesszen kárba alapon, hisz még semmi baja nem volt. Ez természetesen kihagyható, nálam sincs minden nap maradék főtt köles, meg amúgy se számottevő része a süteménynek, ami úgy készül, hogy (a köleshez) hozzáadok jó sok zabpelyhet, kábé feleannyi búzalisztet (teljes őrlésűt, az arányokra nem kell kényesen ügyelni, hasra csinálom én is régóta, sose volt rossz). A zabpehely helyett ki lehet indulni például főtt rizsből is, csak ez némileg nagyobb tervszerűséget igényel... Szóval a gabona-eredetű alapanyagokhoz hozzáadok sok mazsolát (ma speciel még egy adag régről maradt szárított áfonya is belekerült). Jönnek még fűszerek. Ma csak fahéjat adtam hozzá, de azt sokat. Máskor szoktam még gyömbért, citromhéjat és szárított vaníliát is beletenni, de ezek most nem voltak itthon, kivéve a gyömbért, de abból majd holnap lesz valami, és nem is nálam. Mindehhez hozzáöntöttem valamennyi vizet, hogy az egész nedves és összeállós legyen. Máskor még kukoricaolajat is szoktam a tésztába keverni - ma ezt elfelejtettem, ám tragédia így sem történt. A lapos tepsim alját megszórtam kukoricadarával, és a tésztát arra pötyögtettem rá fél citromnyi méretű kupacokba. A kupacok megformázásával sem szoktam bajlódni, minél amorfabbakra sikerül, annál jobban megsül majd félóra alatt a 200 fokos sütőben. Ezt aztán meggylekvárral ettem, és már csak annyit kívánok elmondani az üggyel kapcsolatban, az unásig visszahallott kérdéseknek elébe menve, hogy se júliusban a lekvárba, se ma vagy máskor a tésztába nem tettem semmiféle néven nevezhető cukrot vagy egyéb édesítőszert, mert pont úgy jók ezek, ahogy leírtam.

és 2005. január 24-én?

Mivel már hetek óta hiába keresem a boltokban az egykor forgalomban volt Pilóta kókuszkrémes kekszet, kénytelen voltam alakítani valamit helyette. Vettem tehát egy finom sima kekszet, ez most mindegy, hogy milyet, és csináltam hozzá kókuszkrémet: A kókuszreszeléket, pont tíz dekát megdaráltam a kávédarálómban. (Abban a kávédarálóban, amit a nővérem kapott fölöslegesen ajándékba, mint úgynevezett háziasszony, és mivel nekem nem volt, nekemadta, miután nem kis erőfeszítések árán meggyőztem, hogy a használati útmutató szerint kizárólag kávé darálására alkalmas kávédarálót igenis fogom tudni mire használni, és hát lám, miután már több éve sokminden megfordult benne a szárított vaníliától a dión, mákon, szezámmagon át a szárított rozmaringig, most frankón megdarálta a kókuszreszeléket is...) A kókuszreszelékhez tettem tehát egy kis őrölt szárított vaníliát, és egy evőkanál agávészirupot. Ez utóbbira szaglás alapján esett a választásom, végigszimatoltam a nálam lévő mézeket és szirupokat, melyik illik a leginkább a kókuszhoz. Akinek nincs épp ilyenje, tegyen hasonlóan, hallgasson az orrára, s ne szavazzon az orbánra. Adtam hozzá még fél marék mazsolát, egy evőkanál kukoricaolajat is, és hogy ne legyen túl geil, két púpozott evőkanál zabkorpát és kevergetés közben nem tudom mennyi vizet - a lényeg, hogy normálisan kenhető állaga legyen. Ezt a kókuszkrémet aztán szépen apránként eszegettem a keksszel.

és 2005. január 28-án?

Délben egy piros grape fruit levét csavartam ki, ezzel kezdtem a napot, meg is jött tőle hamar az étvágyam, így nekiláttam rögtön az ebédet csinálni: Meghámoztam két közepes karalábét, fölaprítottam, úgy egy-másfél centis darabokra. Kevés tengeri sóval, kukoricaolajjal és vízzel fölraktam egy fedett lábasba párolódni. Annyi víz kell csak hozzá, hogy az alja meg tudjon pirulni, mert én úgy szeretem, és hogy minél több darabja megpiruljon, át is forgattam egypárszor. A karalábéval egyidőben kölest is főztem, mégpedig annyit, amennyi szárazon úgy az egyik karalábé kétharmad térfogatának felelt meg. Először szárazon tettem a kölest a (másik) lábasba, fakanállal kavargatva picit pirítottam, hogy jócskán szálljon a finom illata, aztán öntöttem rá annyi vizet, hogy duplán elfedje. Lefedtem ezt is. Nagyjából egyidőben lett kész, vigyáztam arra, hogy egyik se égjen meg. Csak piruljon. Ezt így együtt ettem, és közben hálával gondoltam Forgács Zsuzsára, mivel a karalábé pirítását őtőle tanultam, igaz ő vékony szeletekre vágja, hogy még több olajat fölszívhasson, és víz nélkül, nyitott serpenyőben csinálja.

Estére fahéjas almát sütöttem zabkorpával: A kis golden almákat negyedekre vágtam, betettem a tepsibe, megszórtam őrölt fahéjjal és annyi zabkorpával, hogy átlagosan két mm vastagon lepje el a tepsit. Öntöttem rá kukoricaolajat és valamennyi vizet. Be a közepesen meleg (kb. 180 °C) sütőbe, míg a széle itt-ott meg nem pirult.




jg fotó   (C) copyright Juhász Géza
Minden jogomat fenntartom - Élj te is a fenntartás jogával :)
honlap: http://juhaszgeza.hu